Etelka, Aletta

Ewiger – mächtiger – gütiger

2004.12.06. 00:00

Programkereső

Haydn Évszakokja talán még a Teremtésnél is összetettebb mű. Egyszerre jeleníti meg a mindennapokat, a természetet, az emberi kapcsolatokat és az égi szférát. Amilyen sokrétegű a szöveg, annyira színes és sokoldalú a zene. A négy évszak négy alaphangulat. A tavasz könnyed és optimista, a nyár fülledten zavaros, az ősz felszabadultan humoros, időnként trampli, a tél pedig a legmélyebb depresszióból vezet az örök tavaszba vetett hithez.

És mindehhez társul egy sereg idézet, pl. a Varázsfuvolából: az Évszakok is kacsingat a szabadkőművesség felé. Nagyon kevés előadás valósítja meg a műben rejlő összes lehetőséget, hozzám Karajan, Böhm és Clemens Krauss nagyszabású megközelítése áll közelebb, mások Gardiner emberibb, könnyedebb felfogását részesítik előnyben. A kettőnek színpadon valamivel több mint három éve közel ideális ötvözetét hallottam, amikor ugyancsak a Zeneakadémián ugyancsak a Rádiózenekar és Kórus adta elő a művet, még az egyik szólista, Kovács István is ugyanaz volt, mint most, december 1-jén. Akkor Vashegyi György vezényelt. Most Vásáry Tamás.

Vashegyi azóta előadta az oratóriumot saját régizenei együttesével, amit ő jobbnak tartott (én gyengébbnek). Ő tehát inkább a régizene felől közelít akkor is, ha modern együttessel lép fel – Vásáry pedig Rachmanyinov, Brahms, de legalábbis Schubert felől nyúl vissza Haydnhoz. Ezek nem értékítéletek, de premisszák. Ám rögtön észrevehettük: Vásáry zenekara igencsak alapos fogyókúrán esett át, szinte kamarazenekari méretre fogyott a vonóskar erre az előadásra.

Sajnos ettől nem könnyedebb, hanem szegényebb lett az együttes hangzása, amit már az első megszólalásnál, a bevezető c-mollnál észrevehettünk. Az Évszakokban – ha szabad ilyet mondani – talán még a másik nagy oratóriumnál is fontosabbak a részletek. A kíséret, a hangszerelés. A Teremtés monumentalitása magától értetődő – az Évszakok nem kevésbé monumentális, de ezt nem a hatalmas ívekkel éri el a szerző, hanem épp az apró részletekkel, a külső és belső utalásokkal. Lukas téli e-moll áriájának nemcsak szövege idézi vissza a melegebb évszakokat: a zene kromatikája az őszi vadászatból köszön vissza. Hanne rokkadala pedig Lukas „Ihr Schönen aus der Stadt”-ját idézi meg. És sorolhatnánk a különböző évszakok bevezetése vagy befejezése közti összefüggéseket – de nem teszem, hiszen ez nem a koncertkritika tárgya. Csak annyiban, hogy a részletek mennyire kaptak szerepet. És ebből a szempontból vagyok elégedetlen Vásáryék előadásával.

f446ba9b-4e45-468d-b423-cb796492367a

Kovács István C-dúr áriájával megjelent Haydn egyik nagyon kedves arca. A másik két énekes nem állt ilyen közel Haydnhoz. Hajnóczy Júlia csodálatosan tiszta, de olykor bántóan éles hangja inkább Wagnert, míg Fekete Attila szintén éles, sokszor édelgős és korántsem makulátlan hangja pedig Cimarosát vagy Humperdincket idézte. Kovács összes megszólalása meggyőző volt, nemcsak azért, mert kellemes az orgánuma (szemben két partnerével), hanem mert végig zenél, benne él a folyamatban, érti a szöveget, érzelmeket jelenít meg.

A fagott viszont már az említett első áriát se volt képes pontosan követni, így elsikkadt Haydn hangszerelési humora. Igen, ha most csak arról írnék, hányféleképpen jelenik meg a humor az Évszakokban, bőven túllépnék egy cikk terjedelmén, de annyit hadd jegyezzek meg: Hajnóczy csípőrándításánál („Ein Mädchen, das auf Ehre hielt”) nagyobb (és főleg finomabb) humort rejt a fagott kontrázó D-G-lépése – ha pontos és kihallható. Az Ősz vége szerda este inkább sörmámorra emlékeztetett, számomra sokkal fontosabb és szellemesebb, ahogy visszatér a juhézás a záró tétel végén, vagy a dudahangot utánzó sforzato.

Ezúttal a kórussal se voltam elégedett. Úgy tűnt, nincsenek eléggé felkészülve. A kottát bújó kórustagok nem mindig vették észre a karmester egyébként világos intéseit (bár ehhez hozzátenném: a kórustételekben könnyebb dolga volt az énekeseknek, mint mondjuk az üstdobnak – más karmestereknél is megfigyeltem, hogy mikor énekkart kapnak a kezük alá, egyszerre mintha elfeledkeznének a zenekarról), így aztán nem is voltak együtt. Persze egy ilyen nagyszerű énekkar, mely ennyire jó hangképzéssel énekel, hangerővel sokmindent feledtet, de bizony nem egyszerű feladat leblattolni hatnyolcadban a „Mit doppeltem Eifer stürzet nun der Haufe vereint”-jellegű szövegeket, pláne, hogy dallam is van felettük. Így aztán dallam volt ugyan, ha pontatlanul is, szöveg viszont alig.

A kórustételek összességükben mégiscsak megszólaltak. A szólóknál a stílussal volt baj, és Fekete Attila ereszkedő dallamainak minden hangjánál félni kellett a csúszástól. Ha ezeket félretesszük, meg kell állapítanunk: neki is, Hajnóczynak is voltak jól sikerült áriái, különösen az előadás második felében. De csak Kovács István éneklésén jött át a szerep, Lukas lemondó, de emberbarát bölcsessége.

A legesetlegesebbre a recitativók sikeredtek – itt Vásáry, úgy tűnt, komoly gondban volt. És mégis: ennyi apró pontatlanság és koncepcionális hiba ellenére megszólalt Haydn, és a közönség úgy érezhette: gazdagabban távozik, mint ahogy jött. Vásáry igazán csak a nagyívű kórustételeknél állt a helyzet magaslatán (annyira a magaslatán, hogy egyszer csaknem magára rántotta a mikrofonzsinórokból szőtt pókhálót), pl. a Tavasz végi B-dúr tételben, melynek monumentalitása teljes pompájában szólalt meg – de emlékezetesen szép volt a Nyár és a Tél zenekari bevezetése is. S amikor a zárótétel C-dúrja elhangzott, tényleg úgy érezhettük: ha be nem is mehettünk, de betekinthettünk azon a bizonyos kapun, a szent hegy felfénylett.

Haydnnak ezúttal tehát a magasztosabb, metafizikusabb arcát ismerhette meg a közönség, és ez bizony nem kevés, bár Vásáry ismeretében érthető. De hova lett a finom humorérzék, hova az emberi mosoly ebből az előadásból? Az ember azt gondolná: a szeretetreméltó Vásáry a szeretetreméltóan emberi Haydnt jeleníti meg. Talán majd legközelebb, egy kevésbé téli előadásban.

Ritka kegy, hogy három héten belül három koncertet hallhattam Haydn két nagy oratóriumából. Mindhárom előadásnak voltak erényei, mégis úgy fest: Haydn az egyik legnehezebb feladat ma, épp sokszínűsége miatt. Antal Mátyásnál a mélységet hiányoltam, ezt Vásáry előadásában megtalálhattuk, nála viszont épp a könnyedség és a finomság hiányzott. A három karmester közül hozzám egy igazi Lukas, Lukács Ervin tolmácsolása állt a legközelebb, mely a két másik előadás erényeit ötvözte.

(2004. december 1. 19:30; Zeneakadémia Nagyterem; A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának koncertje; Haydn: Az évszakok; km.: Hajnóczy Júlia, Fekete Attila, Kovács István (ének); vez.: Vásáry Tamás.)