Luca, Ottilia

Ráadásul jó

2004.12.08. 00:00

Programkereső

Édes gondok. Megáll az ember Bécsben a Ringen, és azon gondolkodik, hogy jobbra vagy balra. Ha jobbra, akkor az Operába, Lukács Gyöngyi, José Cura és a nyáron Budapesten is elég fantasztikus akusztikus benyomást tett bariton, Lado Ataneli fõszereplésével. Ha balra, akkor Musikverein, Brahms Terem és a svéd mezzoszoprán, Anne Sofie von Otter.

Biztosan másokat is foglalkoztatott már a kérdés, hogy miért énekel szinte minden klasszikus zenei lemezen ez a svéd hölgy. Nem mintha nem végezné jól a munkáját, gondosan, tisztán, szépen dalol - de miért mindig ő? Először csak a John Eliot Gardiner vezényelte oratóriumokon, a Bach-, Mozart-, Händel-művekben, de aztán rákaptak a többiek is, a régi zenészek és Abbado, Haitink, Sinopoli, Levine, Boulez, Kleiber, mindenki, aki számít. Közben jöttek a dallemezek, karácsonyi album, és ma ott tartunk, hogy Anne Sofie von Otter azon nagyon kevesek közé tartozik, akivel bármit kiadnak: ismeretlen, svéd zeneszerzők dalait vagy az ABBA Benny Anderssonjának műveit. Miért? Mit tud? Mi az, ami esetleg nem derül ki a lemezekről, de a koncerten átragyog?

Válaszolni azért nehéz, mert elég más az az énekesnő, aki a koncerten hallható, mint aki a lemezeken énekel. Persze, azért fölismerni, ez is magasra nőtt, hosszú nyakú, szőke, kékszemű, és nehéz selyemből varrott piros ruhájában meglehetősen vonzza a szemet. Anne Sofie von Otter a lemezeken némileg jellegtelen, egyenes hangú, nagyon nyugodt, korrekt, minden stílusban otthonos énekesnő. Ezzel szemben koncerten... hát, igen, némileg jellegtelen, egyenes hangú, nyugodt, minden stílusban otthonos. De nem ez a lényeg. Hanem egyrészt a hajmeresztő műsor-összeállítás: századfordulós svéd zeneszerzőkkel kezd, az ember tudomásul veszi, hogy úgy látszik, ilyen Wilhelm Stenhammar Melodi című műve, amikor az énekesnő csendes mosollyal közli, hogy változott a program, és az első szám nem Stenhammar és nem a Melodi, hanem egy másik teljesen ismeretlen névtől a Szerenád. A közönség ilyenkor azt teszi, amit tehet: fészkelődik. Stenhammar után Rangström-művek következnek, aztán az énekesnő pihen, és jön még egy kellemetlen meglepetés. Fauré Barcarolle című zongoraműve alatt kiderül, hogy von Otter huszonnégy éve állandó kísérője, Bengt Forsberg nem a hangszer mestere. Kopog keze alatt a zongora, esetleg bánatosan fölnyög, még semmi nem tetszett, és mégis egyre rosszabb a koncert.

Pihenésképpen Berlioztól következik az Ophélia halála, a műsorfüzet közli, hogy Berlioz a bécsi Zenebarátok Társaságának tiszteletbeli tagja, kicsit bolond, aki azt hiszi, hogy emiatt lett híres, bár az is igaz, hogy az Ophélie most nem öregbíti hírnevét, hosszú és eseménytelen az előadása. Ekkor derül ki valami fontos Anne Sofie von Otterről. Érzi a közönséget, tudja, hogy baj van, és rugalmas. Mert a következő művek sem éppen sikerdarabok, az elfeledett zeneszerzőnő, Cécile Chaminade négy dala, de von Otter nem adja az ördögnek a hangverseny első részét. Ráerősít, kinyílik, különösen a gyorsabb tempójú darabban él, könnyeddé, természetessé válik, mintha csak otthon énekelne a fürdőszobában, a két keze repül, van hozzá szeme, arca, mosolya. Az ember megérti, hogy ez az asszony bármit el tudna énekelni, legyen az ódon, barokk Mária-ének vagy francia chanson.

A második részben annyi a lényeges változás, hogy a sejtelemből bizonyosság lesz. Még világosabb a tudatos műsorválasztás, szépen megyünk előre, Schubert-dalok után Mahler, és a Mahler-blokk utolsó darabja, az Aus! Aus! már halványan előrevetíti a záró Kurt Weill darabokat. Weill is két arccal szerepel, a felénk ismerősebb brechti oldalát a Nanna dala és a Kocsma Jenny-ballada képviseli. A Nanna előadása osztályon felüli, kevert stílus, énekbeszéd és ének nagy könnyedséggel és természetességgel csúszik egymásba, a Kocsma Jenny viszont klasszicizál, kerüli az erős, színészi eszközöket, ez mégiscsak komolyzenei hangverseny, hosszú ruhás nő énekel a nyakkendős, úri közönségnek, azoknak, akiket a dal főhőse le akar fejeztetni. A hivatalos koncert utolsó két dala az amerikaivá vált Weill musicaljéből, a Vénusz érintéséből való, két könnyed dal Gershwin stílusában, levezetésként.

Persze siker, persze: ráadás. Az első egy bécsi dal, bécsi dialektusban, Anne Sofie von Otter nem játszhatja rosszul, mert a közönség gurul a kacagástól. A második ráadás egy német karácsonyi ének. Megáll a levegő, nagy lesz a csönd. Nekem ez a koncert fénypontja, a pillanat, amit jó lenne visszahozni, és talán majd vissza is jön, ha nagy baj lesz. A közönség persze nem nyugszik, még akarna kapni, de Anne Sofie von Otter kiszúr velük, mert megint egy svéd dalt vesz elő, és ez már tényleg a vége, mindenki a ruhatárhoz indul. Maradok bután: nem tudom, mitől anynyira jó ez az énekesnő. Újra kellene hallgatni.