Pandora, Gabriella

Emlékezés Joe Hendersonról

2004.12.09. 00:00

Programkereső

Vannak történetek, amiket a végén kezdünk el mesélni, mert úgy hisszük, ami a vég előtt történt, annak új, eddig talán még át se látott távlatokat ad a szomorú befejezés. Joe Henderson története is ilyen: halála arra késztet mindannyiunkat, akik szerettük és szeretjük a zenéjét, hogy újból számot vessünk immár végképp lezárult életművével, újrahallgassuk albumait, de még azokat a lemezeket is, melyeken legfontosabb vendégszereplései hallhatóak.

A fogyatkozó számú utolsó mohikánok közé tartozott; az afro-amerikai zene több változatát művelte, s mindet a legmagasabb fokon: munkás éveinek utolsó, igen aktív, s a műfaj mainstream irányához visszataláló szakasza egy percre se feledtette pályájának korai, mindenekelőtt a post-bop, időnként pedig az avantgarde jazz jegyében fogant teljesítményeit.

***

Futótűzként terjedt el a hír 1998-ban, hogy miután 1963-tól kezdve igyekeztünk lépésről-lépésre nyomon követni pályájának alakulását, örökre le kell mondanunk játékáról, mivel agyvérzést kapott, s a zenélés amúgy se menne már neki, mert a sokévi dohányzás következtében tüdőtágulás lépett fel nála. Jason Koransky Henderson-nekrológjában említ egy esetet ’99-ből, melyet a szaxofonos közeli barátnője, Mariko Kuwajima Hopps elbeszélése alapján jegyzett fel Kevin Lynch: miután több hetes intenzív orvosi kezelésen esett át, Henderson egy nap megkérte az asszonyt, hozza oda neki a szaxofonját. Hopps emlékei szerint: „Fél órájába telt, amíg össze tudta szerelni a saját hangszerét. Eljátszott néhány frázist. Majd abbahagyta, és csak a térdét bámulta. Néhány perc múlva sírni kezdett. Abban a pillanatban, amikor rádöbbent, hogy többé nem tud játszani, Joe élete gyakorlatilag véget ért.”

Egyesek talán nem értik, mit is jelentenek a fenti szavak. Hiszen tudjuk, hogy Amerikában ugyan nem könnyű megélnie a jazz-zenészeknek, de mégiscsak feltételezhetjük, hogy Henderson hatvankét éves korában anyagilag nem volt rászorulva az állandó koncertezésre, a stúdiómunkákra, röviden: a zenészek hajszolt életére. Nyugdíjazhatta volna magát, élhetett volna megtakarított pénzéből. Ám aki így gondolja, s nem érti az öregedő mester könnyeit, az még semmit se fogott fel egy nagy jazz-muzsikus életszemléletéből. Joe Henderson ugyanis azok közé tartozott, akik életük minden szegmensét egyértelműen a zenének rendelik alá. Akik számára a jazz elsősorban nem megoldandó (rutin)feladat, még csak nem is zene, hanem egy speciális kultúrából következő természetes művészi önkifejezési mód, életvitel, világlátás, a létezéshez szükséges levegő. Amikor Hendersonnak be kellett látnia, hogy nem megy tovább a játék, élete egyszerűen összeomlott, értelmét vesztette. A Down Beat-nek nyilatkozta egyszer, hogy e világban a szaxofonozás az ő feladata, ugyanis így tudja a leginkább boldoggá tenni az embereket, s magának is ezzel tudja a legtöbb örömet szerezni.

A műfaj kutatói egyetértenek abban, hogy Hendersont többek között a frázisok szinte kimeríthetetlen tárháza, a tiszta tónus és a meglepő fordulatokban gazdag, ugyanakkor mindig kontrollált improvizációk tették kora egyik legjelentősebb tenorjátékosává, igazi jazz-ikonná. Feltűnő jelenség, hogy ugyan korántsem idegenkedett az avantgarde jazztől, frazírozásában vajmi keveset fedezhetünk fel a John Coltrane-éből, legalábbis lényegesen kevesebbet, mint a korszak legtöbb, így vagy úgy Coltrane vonzáskörében működő tenorosáéban. Egy jazz-kézikönyv Sonny Rollins és Ornette Coleman közös hatását érzi jelenlevőnek Henderson zenéjében, de ez az állítás erősen vitatható. Az viszont tény, hogy 1966-ban azt nyilatkozta a Down Beat-ben, hogy Coleman vezette ki a ’40-es és ’50-es évek zenéinek szűklátókörűségéből, s ébresztette rá a ’60-as évekre jellemző új harmóniafelfogásra. Erről Henderson csak mint „Grand Canyon–tágasságú” harmóniaszemléletről beszél. Egy más alkalommal, amikor az újságíró a kedvenc muzsikusairól kérdezte, Charlie Parkert, Sonny Stittet, Bartókot és Stravinskyt emlegette. Mivel életműve szerencsére ma már szinte hiánytalanul hozzáférhető CD-n, mindenki kedvére eldöntheti, valóban hallhatók-e régebbi vagy fontos kortárs muzsikusokat idéző elemek Henderson zenéjében.

Az Ohio állambeli Limában született 1937. április 24-én nagycsaládos szülők gyermekeként: kilenc fivére és öt nővére volt. Amikor fiatalságára emlékezett, mindig kiemelte a család muzikalitását. Két lánytestvére énekelt a helyi baptista templom kórusában, s a családtagok gyakran hallgattak Bo Diddley- és Chuck Berry-számokat: mint a legtöbb fekete famíliában, náluk is a R&B volt a sláger. A közelükben lakó magyar és jugoszláv családokon keresztül pedig néhány európai zenei élmény is érte már egész fiatalon. Autodidakta muzsikusnak indult, tíz éves korában kezdett szaxofonozni, egyelőre első saját hangszerén, egy altszaxofonon. A középiskola idején ismerkedett meg egyes indiai és dél-ázsiai népzenékkel. Tizennégy éves korában egy dobos javaslatára kezdett Dexter Gordont, Charlie Parkert és Don Byast hallgatni. Egyik bátyja barátai mutatták meg a zeneileg egyelőre képzetlen fiúnak, hogyan kell zongorán zenét szerezni. Szinte gyerekfejjel kapott lehetőséget rá, hogy egy este beugorjon játszani Lionel Hampton nagyzenekarában. A kezdő muzsikus mögött Clifford Brown, Art Farmer és Quincy Jones fújt, közvetlenül mellette pedig Johnny Griffin szaxofonozott. A Kentucky State College, illetve a Wayne University zenetanár szakos diákja volt (akárcsak Curtis Fuller vagy Yusef Lateef), s itt ismerkedett meg Pepper Adamsszel, a három Jones-fivérrel és Barry Harrisszel. Egy detroiti session alkalmával találkozott először Miles Davisszel és John Coltrane-nel. Később, ugyancsak Detroitban Sonny Stitt oldalán muzsikált, 1959-ben rövidéletű saját együttest alapított, katonai szolgálatot teljesített néhány hónapig, és a katonai zenekarral turnézott, elsősorban Németországban; Párizsban Don Byas, Bud Powell, Daniel Humair és Kenny Clarke mellett lépett fel, ideiglenesen Brother Jack McDuff Hammond-orgonista zenekarában is helyet kapott, majd 1962-ben New York-ban próbált szerencsét. Sokáig a Blue Note kiadó rangosabbnál rangosabb produkcióinak résztvevője volt. Közreműködött például Kenny Dorham (Una Mas), Lee Morgan (The Sidewinder), Andrew Hill (Black Fire, Point Of Departure), McCoy Tyner (The Real McCoy) és Horace Silver (Song For My Father, Cape Verdean Blues) korszakos jelentőségű lemezein, Freddie Hubbard trombitással együtt vezette a Jazz Communicators nevű zenekart, majd Herbie Hancock hattagú csapatához csatlakozott, de részt vett a zongorista tizenegy tagú együttessel rögzített The Prisoner (1969) című albumának felvételein is. Egy mérvadó lexikon adata szerint Henderson 34 Blue Not–lemezen szólalt meg, pályájának ezt az első szakaszát reprezentálja a The Blue Note Years című 4 CD-s kiadvány. Az évtized fordulóján rövid ideig egy úgynevezett jazz-rock társulásban, a Blood, Sweat & Tears zenekarban vendégeskedett, illetve az Impulse! kiadónak dolgozó Alice Coltrane egyik fontos lemezén (Ptah, The El Daoud) vállalt szerepet (tenorszaxofonon és altfuvolán) az akkor már három éve halott John Coltrane emlékét szorgosan ápoló Pharoah Sanders mellett.

Miközben a korszak sok nagyszerű muzsikusa meghívására különböző együttesekben kellett próbára tennie tudását, maga is kiadott néhány nagyjelentőségű albumot. A sort az 1963-as Page One nyitotta, rajta az állítólag tizennégy éves korában szerzett Recorda Me című számmal. A hagyományos post-bop felállású zenekarban McCoy Tyner vezette a ritmusszekciót és Kenny Dorham trombitált. Utóbbi híres Blue Bossá-jának tenorszólójában jól megfigyelhetjük, miért vált Henderson keresett zenésszé már néhány hónappal New York-ba érkezése után. Az 1964-es Inner Urge sötétebb tónusú zene, melyből kimaradt a trombitahang, viszont a ritmusszekcióban ketten is szerepelnek a korabeli Coltrane–kvartettből. Uralkodik a középtempó, s a merész harmóniavázú címadó melódia a szaxofonos New York-i struggle for life-jának állít emléket. Érdemes lenne külön dolgozatban elmélkedni azon, milyen eltérő mozzanatok vannak a Tyner–Jones kettős játékában, amikor nem Coltrane-t kísérik. Egy másik, ’64-es lemezén (In ’N Out) ismét klasszikus a post-bop felállás, s megint Dorham a trombitás szólista. A Coltrane–kísérőket itt Richard Davis bőgős egészíti ki. A ’64-es kvartett-lemezeket a Mode For Joe követte két évvel később: itt tágasabb instrumentális környezetben, teljesen új kíséret élén mutatta meg zenei elképzeléseit a tenoros. A hatvanas évek végéről még két lemez-kuriózumot is érdemes futólag megemlítenünk, melyeket a Verve publikált Four!, illetve Straight No Chaser címmel. Henderson 1968 áprilisában készített kétlemeznyi anyagot az egykori Miles Davis-ritmusszekció tagjaival (Kelly–Chambers–Cobb). Mindennemű próba nélkül állt össze az eseti zenekar, amelyben az idősebb zenészek élén Henderson több standard számot is eljátszik. Ez más lemezein nem volt rá különösebben jellemző. A kvartett persze éretten szól, és érdekes élmény Hendersont ebben az új szerepben is megismerni. A hallgatót az se zavarja, hogy a felvételek minősége nem kifogástalan.

4b116ce3-42e3-400a-bcaf-f27da72a476f

A hetvenes évek elején saját együtteseket vezetett, illetve szabadúszó muzsikusként élt. Már a hatvanas évek végén átszerződött a Milestone kiadóhoz, egyes értékelések szerint az itt felvett lemezanyagok nem voltak már olyan átütőek, mint a Blue Note kebelében készültek. Míg a The Kicker és a Tetragon hagyományosabb felfogást tükrözött, a Canyon Lady-n dominált a latin hangzásvilág, a Multiple és részben az In Pursuit Of Blackness a fusion–zene területeire tett kirándulást. E sorok írója Henderson eme korszakából a The Elements című kísérletét tartja a legjelentősebb produkciónak. Ezen a legtöbbek által méltatlanul elfeledett 1973-as albumon hősünk hangot váltott, s avantgarde irányba mozdult a stílusa (még úgy is, hogy az avantgarde zenékre nem jellemző szaxofon- és hegedű-overdubbing hallható a lemez első számában). Alice Coltrane irányította itt a kíséretet, több afrikai és ázsiai ütőhangszer szerepelt a háttérben, és különös atmoszférikus többletet jelentett Michael White hegedűjátéka. A hallgató úgy érzi, hogy ez a tematikájában is metafizikus zenei próbálkozás Henderson kései főhajtása John Coltrane életműve előtt.

Az évtized közepén San Franciscóba költözött, ahol elsősorban oktatással foglalkozott. A hetvenes évek folyamán még egy „free”-be hajló kísérletet tett (Barcelona, 1977), de a lemez nem nyert kedvező fogadtatást. A nyolcvanas években Chick Corea kísérője volt (Tap Step, 1980), illetve a pianista kísérte őt egy, az MPS kiadó számára készült kvartett-felvételen (Mirror, Mirror, 1980). Utóbbi lemezen élvezhetjük a latin ritmika iránt mindig is nagy érdeklődést tanúsító szaxofonos egyik legjobban sikerült szerzeményét, az Y Todavia La Quiero-t. Két lemezt vett fel az olasz Red kiadónál, valamint vezetett egy csak női muzsikusokból (Renee Rosnes, Marlene Rosenberg, Cindy Blackman) álló triót, és Freddie Hubbard oldalán irányította az Echoes of an Era társulást. Rendszeresen játszott vele a cseh származású George Mraz és a dobos Al Foster. Az évtized legnagyobb sikerét két részből álló albumával, a The State Of The Tenor-ral érte el, mely egy, a New York-i Village Vanguardban adott trióhangversenyének anyagát rögzítette.

Maga ugyan tagadta, hogy a kilencvenes években „Henderson-reneszánsz”-ról beszélhettünk, de a tények mégis azt mutatták, hogy záró korszakának albumaival, melyeket a kilencvenes évek elejétől kezdve kizárólag a Verve jelentetett meg, soha nem látott érdeklődés mutatkozott produkciói iránt. Ez részint azzal magyarázható, hogy a Verve–lemezek jól szerkesztett, tematikus produkciók voltak, másrészt Henderson ezeken az utolsó albumokon tőle talán soha nem hallott mainstream stílusban játszott, ami eleve nagyobb közönségsikerre számíthatott, mint legtöbb korábbi felvétele. Ebben a parádés sorozatban a Lush Life volt az első próbálkozás. Henderson itt Billy Strayhorn–szerzeményeket szólaltatott meg frissen és izgalmas arrangement-okban: a címadó szólóelőadáson kívül hallhatók itt duók a ritmusszekció egyes tagjaival, valamint három számban az akkoriban népszerűsége csúcsán álló Wynton Marsalis erősíti a frontot (vele egészül ki ismét a régi jó post-bop felállás). Ennél a „sorozatnyitó” albumnál alighanem még nagyobb remeklés a Miles Davis-emléklemez 1992-ből (So Near, So Far). A hangzás kikezdhetetlenül tökéletes; gondoljunk csak arra, hogy Hendersonnak négytagú együttesre kellett alkalmaznia a Miles Ahead-tipusú Gil Evans–arrangement-okat, ráadásul úgy, hogy zenekarában elektromos gitáros – az eredeti zenétől idegen hangszeres, John Scofield – is helyet kapott. Scofield – maga is egykori Davis-kísérő, akárcsak a kvartett bármelyik tagja – meglepően jól alkalmazkodik Henderson felfogásához, s a ritmushangszeresek valódi „dream team”-et alkotnak (Dave Holland, Al Foster). A Miles-lemez dinamizmusa után a legjobb értelemben vett pihentetőt jelent a ’95-ös Double Rainbow, az időközben elhunyt Antonio Carlos Jobim brazil zeneszerző emlékének szánt Henderson-album, amelyen amerikaiak és brazilok adnak egymásnak randevút: Jack DeJohnette és Herbie Hancock éppúgy a stábhoz tartozik, mint Eliane Elias vagy Oscar Castro-Neves. Míg a felsorolt három lemezt a főnök személyén túl a tribute–jelleg köti össze és teszi tematikus darabokká, addig a következő lemezen csupán a formáció – a nagyzenekar – jelent egységet. Henderson még 1992-ben kezdett bele ebbe a projektbe, de csak négy évvel később, 1996-ban tudta befejezni, amit elkezdett. A big band hangzás addig teljesen hiányzott életművéből, úgyhogy a rajongók izgalommal kapták fel a fejüket a lemez beharangozásakor. S ugyan a több generációból összeválogatott zenekar nagyszerűen szól, Henderson és Bob Belden remekül irányít, a lemez mégis hamar feledésbe merült – egyetlenként a kilencvenes évek Henderson–produkciói közül. A sort, s egyben az életművet a Porgy And Bess zárta. Az a mű, mely egyrészt ismét a Gil Evans–Miles Davis örökséghez köti tenorosunkat, másrészt újabb ritka példa arra, amikor Henderson a harmincas évek jazz-szerzeményeihez nyúl vissza inspirációért. A választás annál is érdekesebbnek ígérkezett, mivel az operát, illetve egyes betétdalait rengetegen feldolgozták már Henderson előtt is, s nem csupán jazz-zenészek. A közel sem teljes listán kiemelt hely illeti meg Louis Armstrongot és Ella Fitzgeraldot (1957), a már említett Evans-Davis albumot (1959), illetve az 1976-os Oscar Peterson–Joe Pass duófelvételt. Henderson se csupán a jazz-világból választott maga mellé kíséretet erre az alkalomra: Dave Holland és Scofield mellett a jazz határmezsgyéjén működő énekesek – Chaka Khan és Sting – interpretálják Gershwin melódiáit. A lemez rangidős sztárja Tommy Flanagan, aki a Bess, You Is My Woman Now-ban felejthetetlen duettet játszik a tenorossal.

A kilencvenes évek nem csupán a közönségsikert hozták meg a számára; a Strayhorn- és a Miles Davis-emléklemez Grammy-díjat nyert, 1992-ben megkapta a Down Beat „hármas koronáját”: ő lett az év legjobb jazzművésze, legjobb tenorszaxofonosa, és ő alkotta meg a lap szerint az év legjobb jazz-lemezét. 1993-ban a kritikusok díját ítélték oda neki. A magazin 2000. januári száma közölte a kilencvenes évtized legjobb jazz-lemezeinek listáját. Ebből kiderül, hogy Joe Henderson újabb művei közül a So Near, So Far és a big band–album, a reprezentatív gyűjtemények, illetve új kiadások közül pedig az In ’N Out és a The Milestone Years kapott öt csillagos – maximális – értékelést a magazin munkatársaitól. A Lush Life és a The State Of The Tenor „csupán” négy és fél csillagos minősítést ért el.