Lázár, Olimpia

Bach, a tudós zeneszerző

2004.12.13. 00:00

Programkereső

„Sokat markol, aki Bach zeneszerzői művészetét bármiféle általánossággal próbálja jellemezni” – vallja be könyvének prológusában Christoph Wolff. A Harvard Egyetem hatvannégy éves zenetudós professzora, a lipcsei Bach Archívum igazgatója, az egyik legismertebb ma élő Bach-kutató mégis erre tesz kísérletet Johann Sebastian Bach. A tudós zeneszerző című, magyar nyelven most megjelent munkájában.
91910735-c2cc-4e0e-b943-3d6105a1bc55

Wolff beismeri, hogy Bach életével kapcsolatban még mindig viszonylag kevés elsődleges forrás áll rendelkezésre, ezért „nem írható egykönnyen olyan elbeszélés, amely dátumok és események időrendi egymásutánjára összpontosít”, ráadásul „mindabból, amit Bach életéről tudunk, nem rajzolódnak ki izgalmas dimenziók”. Ugyanakkor a legutóbbi időkben is felbukkantak olyan dokumentumok (például két Bach-levél vagy a berlini Sing-Akademie rég elveszettnek hitt könyvtára), amelyek többletinformációval szolgálnak. Christoph Wolff ezért választotta – saját meghatározása szerint – az életrajzi esszé műfaját. Wolff mindvégig a korabeli, hiteles forrásokra támaszkodik, de a gyakori forráshézagokat nem fél feltevésekkel, hipotézisekkel kitölteni. Ahogy az előszóban írja: „bizonyítani próbálom, [hogy] nem lehetetlen feltárni, még Bach esetében sem, egy élet lényegét”. A „lényeg” feltárásához persze az életrajzi adatokkal legalábbis egyenlő, ha nem nagyobb mértékben járulnak hozzá maguk a Bach-művek. Wolff könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy Bach élettörténetét és életművét a maga egységében vizsgálja, s talán épp ez a záloga annak, hogy a szerzőnek valóban sikerül feltárni – ha nem is „a Lényeget”, de mindenképp valami nagyon lényegeset Bach életéről.

Mi lenne ez? Wolff szerint Bach tudósi érdeklődése a zene iránt. Az a hajlama, hogy műveiben egy természettudós módszerességével fejti fel egy-egy zenei anyag összes kidolgozási lehetőségét. Általában véve pedig, hogy munkásságával a zene teljességét próbálta megérteni – úgy, hogy közben hihetetlen módon kitágította magának a zenének a fogalmát. Más szavakkal: Bach után a zene már nem ugyanaz többé, mint ami előtte volt. Többek közt ezen alapul Wolff alapvető párhuzama, amit Bach és Newton között von. Könyvének mottójául is a nagyhatású teoretikus, Bach egykori tanítványa, C. F. Daniel Schubart mondatát teszi meg: „Ami volt Newton fizikusnak, az volt Sebastian Bach muzsikusnak”.

Ezen persze, mint ahogy nyilván Wolff következtetésein is, lehet, sőt érdemes is vitatkozni. Az viszont mindenképpen becsülendő, hogy ma, amikor a kutatók többsége már csak egy-egy szaktudomány egy-egy egészen apró szeletével mer foglalkozni, Wolff felvállalja, hogy (Bach szellemében) egységbe fog mindent, ami a zeneszerző művészi és emberi világáról egyáltalán tudható, sejthető. Ezt szolgálja Bach politikai, vallási, művészi, családi környezetének kimerítő leírása, vagyis az életút kontextusba helyezése is. Ezt szolgálják a művekről tett fontos és megvilágító erejű megjegyzések, a kottapéldák, a jegyzetek, a bibliográfia, a név- és tárgymutató, a képek és táblázatok. És e hatalmas tudományos apparátus ellenére a könyv mégis könyv marad: jó olvasni, meggyőződésem szerint a nem zenészek számára is.

Wolff a romantikus Bach-kép helyére – akaratlanul is – Bach, az ember képét állítja. A könyv olvasása során úgy érezhetjük, értjük Bach zsenijét, s egy pillanatra akár el is hihetjük Johann Sebastiannak: „amit én szorgalommal és gyakorlással elértem, azt bárki más elérheti tűrhető, természet adta tehetség és képesség birtokában”.

(Christoph Wolff: Johann Sebastian Bach. A tudós zeneszerző. Ford.: Széky János – Park Könyvkiadó, 2004)