Árpád

Bychkov, Mahler, szerelem

2004.12.13. 00:00

Programkereső

Ha az eredetiség lázában égő 19. század folyamán valaki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy szimfóniát írjon, elsőként Beethoven szellemével kellett megküzdenie. S bizony ez a szellem nem volt egyszerű ellenfél. Nem csak azért, mert az utókor számára kilenc utolérhetetlenül tökéletes remekművet hagyott hátra, de azért is, mert a kilenc szimfónia mögött meghúzódó szimfonikus ideál nem volt megkerülhető a Beethoven halálát követő évszázadban.

E szimfonikus ideál lényege abban a felismerésben rejlett, hogy a zene időbeli lefolyása és a szonátaforma egyedülállóan erős dramaturgiája magában hordozza egyfajta lélektani utazás, egyfajta fejlődési, növekedési folyamat lehetőségét, amelynek végén a diadalmas beteljesülés áll. Költőien, s némi leegyszerűsítéssel fogalmazva: a szimfonikus forma Beethoventől kezdve több-kevesebb kivétellel a megtisztulásról szól.

„Beethoven óta nincs modern zene valamiféle belső program nélkül” – mondta Gustav Mahler saját III. szimfóniája kapcsán 1902-ben, amivel nem állította, hogy a programzene szükségszerűen beszüremkedik az abszolút zene féltve őrzött területére, pusztán arra emlékeztetett, hogy nem létezik mondanivaló nélküli, absztrakt szimfónia, hogy a metafizikai tartalom Beethoven óta kötelező tartozéka az abszolút zene legillusztrisabb műfajának. Senkinek nem jutna eszébe Beethoven IX. szimfóniáját programzenének tekinteni, miközben a művet indító komor d-molltól a zárótétel kórussal megtámogatott fényes D-dúrjáig bejárt út egyértelműen utal valami zenén kívülire – mely függetlenül attól létezik, hogy megfogalmazható-e szavakkal vagy sem.

Nem véletlenül hivatkozik Mahler Beethovenre, amikor hosszas hezitálás, jó néhány kidolgozott és kevésbé kidolgozott verzió után III. szimfóniájához írott programját végül nem adja a közönség kezébe az ősbemutatón. Hiszen a szimfónia már hangnemét tekintve is Beethoven IX. szimfóniáját követi, bár a d-moll első tétel és a D-dúr zárótétel, illetve a közbülső négy tétel dramaturgiája, ha alapelveiben nem is, dimenzióit tekintve messze túllép a beethoveni mintán. Mahler III. szimfóniájának pusztán két saroktétele hosszabb ideig tart, mint Beethoven teljes IX. szimfóniája. Ami pedig az oly sok esztétikai vitát és vihart kavart beethoveni gesztust illeti, mellyel az emberi hangot – szólisták és kórus formájában – az abszolút zene részévé teszi: Mahler különös, de nem esetleges módon oldja meg ezt a kérdést III. szimfóniájában.

A III. szimfónia Mahler szavai szerint az „élettelen természettől az élet fokozatain át Istenig emelkedik”. A zárótételben szerelemként megjelenő Istenhez öt lépcső vezet Mahler metafizikájában. A monumentális első tétel szakadozott formai felépítésével, ridegségével az élettelen természet zenéje; a tüneményes és Mahlernél szokatlanul felhőtlen második tétel – formai értelemben menüett – a növények, a harmadik, scherzo tétel az erdei állatok világát jeleníti meg; a negyedik tételben tűnik fel az ember egy alt-szólista személyében, hogy az utolsó előtti, gyermekkórussal és női karral megerősített tétel angyalaitól már szünet nélkül jussunk az örök szerelem hazájába, Istenhez az egyedülálló, majd’ félórás D-dúr adagióban.

Különösen izgalmas Mahler koncepciója, amellyel ezt a zenén kívüli programot megvalósítja. Szemben Beethoven IX. szimfóniájával az emberi hang Mahlernél csupán a két utolsó előtti tételben kap szerepet, s bár kimarad a zárótételből, az emelkedés folyamatos egészen a mű végéig. Itt nem az emberiség eggyé válásáról van szó – mint Beethovennél –, hanem a szerelemként tételezett Istenhez való hazatalálásról. S mintha Wittgenstein szállóigévé vált gondolatát előlegezné a mahleri koncepció: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Vagy hagyni kell beszélni a zenét – tehetnénk hozzá.

Természetesen a nagyszabású mű ezen kívül is számos izgalmas kérdéssel szembesíti a hallgatót: a negyedik tétel szövegéül választott Nietzsche-vers Nietzsche szellemiségével ellentétes feldolgozásával – melynek nyomán számos elemző Nietzsche kritikájaként értelmezi a szimfóniát –, az elképesztő hangszerelési ötletekkel vagy a gyermekkart és nőikart egyesítő ötödik tétel angyalképével. S természetesen interpretációs problémák sokaságával. Hiszen nem akármilyen feladatra vállalkozik az a karmester, aki a bő 100 perces mű előadására vállalkozik.

A hétfő esti koncert főszereplője, Semyon Bychkov – számos világhírű zenekar vendégkarmestere, a New York-i Metropolitan és a milánói Scala rendszeres vendége – persze biztosra ment. A Kölni Rádió Szimfonikus Zenekarának élén már számos alkalommal vezényelte a művet, előadásukat lemezen is rögzítették. Valóban kiforrott, végiggondolt koncepcióval közelít a szimfóniához, s a nagy orosz karmester-iskola örököseként rendelkezik annyi szuggesztív erővel, amennyi szükséges ahhoz, hogy elképzeléseit ne csak a zenekar, de a közönségig is megértse. Zenekarát pedig méltán tekintik Európa egyik legjobbjának. A budapesti közönség újfent megcsodálhatta, hogy mit is jelent a tökéletesen homogén vonóshangzás, az erős rézfúvóskar, s feltehetően sokaknak tátva maradt a szája az ütősök lehengerlő teljesítménye hallatán. Hogy az előadás nem volt hibátlan, az nem a zenekar számlájára írandó.

d4da5fe5-59d7-43ba-9660-2cd1d2d4256a

Úgy tűnt, hogy Bychkov kedvenc tevékenysége nem az apró részletekkel való pepecselés. Áldozatát inkább egészben szereti lenyelni. S valóban, olyan elánnal vitte végig a Rádió Gyermekkarával és a Nemzeti Énekkar Nőikarával kiegészült majd’ 200 előadót ezen a felfoghatatlanul szerteágazó művön, hogy a hallgató nemhogy egy pillanatig nem unatkozhatott, de a végén meglepődve kellett tapasztalnia, hogy eltelt az este. És a nyitótétel kissé hajszolt előadásáért, a Wagner-énekesként ismert Brigitta Svenden korrekt, de kevéssé felvillanyozó alt-szólójáért messzemenően kárpótolt a zárótétel varázslatos előadása. Itt derült ki igazán, hogy Bychkovot nem véletlenül tartják korosztálya egyik legnagyobb karmester egyéniségének. Amikor a tétel végén a mellettem ülő hiperkritikus barátnémhoz fordultam, aki egy meglehetősen zilált szerelmi történet aktuális szereplőjeként nem tudta megállni sírás nélkül a szerelem mahleri-fogalmának ilyen mélységű előadását, azt mondtam neki: „Látod, mégiscsak nagy karmester Bychkov. Nem bírtad ki sírás nélkül.” Mire művészi kérdésekben kérlelhetetlen barátném a következőt válaszolta: „Lehet. De sírhattam volna többet is.”

(2004. 12. 06. 19:30 Budapest Kongresszusi Központ – A Kölni Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje: Mahler: III. szimfónia; km.: Brigitta Svenden (ének), Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Magyar Rádió Gyermekkórusa (karig.: Thész Gabriella); vez.: Semyon Bychkov)