Pandora, Gabriella

Gustav Mahler: IX. szimfónia (Bruno Walter)

2004.12.15. 00:00

Programkereső

Több okkal is magyarázható Bruno Walter 1938. január 16-án vezényelt Mahler-felvételének máig tartó töretlen sikere. Az egyik kétségkívül az, hogy ez az Anschluss előtt két hónappal rögzített koncert, amely az 1909-ben komponált mű első lemezfelvétele egyben a dirigens búcsúja is volt szeretett városától.
5f479bd2-3961-4d5e-841b-a20191049b58

S búcsúzik Mahler is a halála előtt nem sokkal komponált szimfóniában. Walter egy helyen azt írja, joggal lehetett volna a Der Abschied közcímmel ellátni a művet, hiszen az első tétel megindító és nemes parafrázisa a búcsú érzésének. A tétel „lírai” jellegzetességét tovább erősíti Beethoven op. 81a szonátájának (Les Adieux) állandó motivikus jelenléte a mű kezdeti részében. Ugyanakkor a dirigens a Mennyei Fény megpillantásának dantei magasztosságát is ott hallja az Andante commodo tétel legdrámaibb pillanataiban. A siker egyik titka tehát mindenképpen az életrajzi motívumokban keresendő. A másik ok, úgy vélem, előadástörténeti: a D-dúr szimfóniának ugyanis a Walter-féle EMI-felvétel a klasszikus, megkerülhetetlen interpretációja. Az 1938-as hangversenyt tizenkét évig nem követte újabb lemezfelvétel. Az 1950-ben rögzített Scherchen-hangverseny (Orfeo) nemigen került be a köztudatba, s a művet legtöbbször lemezre vevő dirigensek (Horenstein, Barbirolli) változatai között jobbára csak az előadások finomságait mérlegelni szerető gyűjtők és lemezbarátok szoktak minőségi sorrendet felállítani. Bruno Walter Mahler-interpretációi nélkül egyébként aligha beszélhetnénk már évtizedek óta európai és amerikai Mahler-kultuszról. E klasszikus felvételnek alapvető szerepe lehetett abban, hogy a művet 1960-tól hirtelen karmesterek sora (a már említetteken kívül többek között Mitropoulos, Bernstein, Rosbaud, Klemperer, Kubelik, Solti és Széll) tűzte műsorára.

De térjünk vissza az első tételhez. A komplex és sokrétegű zenei szövetből eddig csupán a túlvilági víziót és a búcsú fájdalmát emeltem ki, de a Bécsi Filharmonikusok – Mahler zenekara – élén a mester leghívebb tanítványával, a mű 1912-es ősbemutatójának dirigensével a tétel Alban Berg által emlegetett élet- és természetrajongását is képes katartikus erővel közvetíteni. A szeretett földi lét (moll), az attól való búcsú (dúr), a gyász, valamint a vizionált túlvilág többszörös ellentéte szinte szétfeszíti a tétel szonátaformáját. A hangszerek szintjén a hegedű és a trombiták disszonanciája válik uralkodóvá. A szenvedélyes érzelmeket melankóliával vegyítő előadás közben felrémlik a hallgatóban, hogy tán épp itt, az utolsó befejezett szimfónia első tételében (s majdan a záró Adagioban) nyilvánul meg leginkább a „kései stílus”, melyre Adorno figyelt fel Mahler (és persze Beethoven) utolsó műveiben.

A C-dúr scherzo-tétel, amely itt az Im Tempo eines gemächlichen Ländlers címet viseli, a Walter-féle felfogásban talán nem lesz annyira ironikus és groteszk, mint Mahler intenciójában. A dirigens sok más felvételében is tanújelét adta, hogy nem vonzódik különösebben a meghökkentő vagy szélsőséges megoldások iránt. Mindazonáltal így is megcsodálhatjuk az „etwas täppisch und sehr derb” népi táncdallamban rejlő szarkasztikus humort, majd a sodró keringő-témát, ami szinte expresszionista klimaxba pörög fel, hogy aztán a második Ländler egy menüettre emlékeztető lassúsággal oldja fel a féktelen jókedvet és az első tánc mámorát.

A „sehr trotzig” tételben (Allegro assai), vagyis a Mahler által Burlesquenek elkeresztelt Rondóban a parádésan játszó bécsi zenekarnak minden virtuozitására szüksége van, hogy képes legyen tolmácsolni a talán még a scherzoénál is extrémebb, szinte mindvégig fugatót előíró zenei megoldásokat. Valamennyi szimfonikus zenekari egység szólószerephez jut itt, de a Mahler-féle ravasz polifónia valóban börleszk hatású, hiszen a virtuóz kompozíciós eljárás egyben gúnyirat, éles hangú invektíva a zeneszerzőt több esetben is bíráló akadémikus kontrapunktista felfogás ellen. Ha nem ismernénk a művet, természetesnek vehetnénk, hogy ez a szimfónia zárótétele (ld. a Rondo-Burlesque kapcsolatát az V. szimfónia fináléjával), ám Mahler lassú tétellel fejezi be a művet, amit a Rondo lassú motívuma csak előlegez.

Az Adagiot érzem a Walter-féle előadás másik csúcspontjának. A dirigens érezhetően több empátiával nyúl Mahler nem-ironikus tételeihez, melyek közül e bécsi Walter–mestermunkában az Adagio lesz az egyik legszebb, amit valaha hallhattunk. Gyönyörűen megoldott részlet a vonóskar tételnyitó ereszkedő dallama, mely két főmotívumot vezet be, s ezek közül az a gruppetto lesz a domináns, amely már az előző tétel lassú részében felbukkant. Merész vállalkozás egy egyszerű motívum köré építkezni, különösen egy nagy mű záró részében, Mahler azonban még itt, ebben a külsőleg hagyományos, tisztán zenekari szimfóniában sem lehet meg formabontás nélkül. A főtéma himnikus irányba vinné a tételt, de a furcsa harmóniamenetek s a sok disszonancia mégiscsak eltávolítja a művet a bruckneri előzményektől. Walter itt igazán elemében van: megmutatja a halál felé haladás tragikus hangjait, hogy aztán a mind halkabban játszó vonósokkal valóban a Semmibe – a néma csendbe hullassa a művet is alkotóját. A mindössze öt próbát tartó dirigens az Adagio személyes drámájában ugyanazokba a művészi magasságokba emelkedik, ahová később az ősbemutatóval egy évben született Kathleen Ferrier oldalán jutott el a Kindertotenlieder felvételén.