Szilárda

Három generáció – egy színpad

2004.12.16. 00:00

Programkereső

Éjkék alapon élénkzöld csíkok, itt-ott egy fehér folt: a Zeneakadémia Nagytermének színpadán a Magyar Rádió Gyermekkórusa. Olyan sokan vannak, hogy csak nyolc sorban férnek el, megtöltik a teljes orgonaülést és az előtte lévő teret is. Sápasztja őket ruhájuk komoly színe, de így is szépek. Az ötven éves együttes karácsonyi hangversenyének nézőterén pedig barátok, szülők, testvérek, zenetanárok, zeneszerzők és a Magyar Rádió elnöke.

Elsőként Delibes Kis Miséjéből hangzottak el részletek a Kicsinyek kórusának előadásában vasárnap délután. Komolyan énekeltek a gyerekek. Karvezetőjük, Nemes László Norbert mondta nekik, hogy ez egy ünnepélyes alkalom, egy kicsit meg voltak szeppenve, vagy csak nagyon fontos volt a számukra, hogy jól sikerüljön a hangverseny? Nem tudom. Egy nyolcéves forma kisgyerek általában még nem izgul. Mert nem érzi a felelősség a súlyát, nem gondolja, hogy összedől a világ, ha elrontja a szólamát. És egyáltalán: miért is rontaná el?

A kristálytiszta gyerekhangok betöltötték a Nagytermet. Kellemes hangszíne volt a szólót éneklő kislánynak is. Rutter két hangulatos darabjában Novák Anikó figyelmesen, megbízhatóan kísérte a gyerekeket. Hosszú, (majdnem) kontyba tűzött hajával, laza esésű sötétkék ruhájával kedves és empatikus jelenség volt a zongora mellett. A kórus pedig láthatóan nagyon büszke volt a második Rutter-darab végi virtuóz futam után: hát igen, ez a mi zongorakísérőnk!

Praetorius műveit, az Es ist ein Ros’ entsprungent és az In dulci jubilót már nagyon nehezen viselte a mellettem lévő sorban egy három-négy éves kisfiú. Szőke feje hol itt, hol ott bukkant fel, néha a színpad előtt, néha ismét anyu ölében. De ez nem zavarta sem a közönséget, sem az előadókat. Gyönyörű volt a két darab, és ezt a gyerekgügyögés sem tudta fölülírni. Rheinberger Wie lieblich sind deine Wohnungen című szerzeményével fejeződött be a hangverseny első része.

A délután fénypontja kétségtelenül a szünet utáni betlehemes volt, amelyet Barabás Edina tanított be a legkisebbeknek. A Máriát játszó kislány kissé fátyolos hangja jól illett az elfogódott Istenanyához, a mesélő pedig csengő, magas hangszínével mintegy hirdette az Igét. Bájosak voltak az angyalok, és szeretnivalón szemtelenek a pásztorok. Amikor az „öreg” megkérdezte, ki hagyta nyitva az akolajtót, pásztortársa a hallgatóság egy körülbelül hatvan éves tagja felé böködött. Még alaposan le is teremtette! Nem lehetett megállni nevetés nélkül. Az egészben az volt a legszebb, hogy a gyerekek tiszta szívből játszottak, semmi kényszerűség vagy görcs nem volt bennük. Pedig biztosan alapos munka húzódott a produkció mögött! De jó is nekik, hogy nem izgulnak, nem rettegnek a színpadon, és nem akarják mindenáron megmutatni, hogy ők mekkora nagy művészek. Vajon hogyan lehetne ezt megőrizni, átmenteni a későbbi évekre?

d43cc74f-508b-4ec3-a037-3c298fdecb3c

A koncert második felében magyar szerzők karácsonyi témájú művei hangzottak el. Balassa Sándor Téli kantátájának részletei után Kocsár Miklós Jó szánút, jó fejsze című darabja következett. Ez utóbbit, akár Bárdos Lajos Aranyszárnyú angyalát vagy az Angyalok és pásztorok című Kodály-szerzeményt hallani nőikarok, leánykarok előadásában is, de azért így az igaziak. Elcsépelt, de attól még igaz: a profi előadás és a vidám gyerekarcok még a leggyengébb darabot is magas rangra emelik. Hát még az ilyen remekműveket! Thész Gabriella mozdulatai minden zenei paramétert kifejeztek: szöveget, jelentést és artikulációt, dinamikát, frazeálást egyaránt. A gyerekek nyelvén irányított, de egy pillanatra sem vált bohóccá.

Ezen a délutánon került sor Csengery Dániel Négy karácsonyi ének című szerzeményének magyarországi bemutatójára. Hangulatos fűzér ez, a gyerekek láthatóan szerették. Csak az volt kissé furcsa, hogy a négy tétel különböző nyelveken íródott és az sem volt világos, mi alapján választotta ki éppen ezeket az énekeket a szerző. Számomra mindenestre nem állt össze ciklussá a négy karácsonyi dal. Az is más, amikor egy darab egyszerre több nyelven beszél, és az is, amikor a tételeknek nem nagyon van kapcsolódási pontjuk, legalábbis nyelvi szempontból. Ez azonban a zenei értékekből, a feldolgozás egyéni hangvételéből és a sziporkázó ötletekből nem von le semmit.

Sokat töprengtem, vajon írjak-e Balogh Emese színművésznőről, aki versekkel, novellákkal színesítette a koncertműsort. Végül úgy döntöttem, igen, benne kell lennie, hiszen ő és a körülötte kialakuló légkör éppen annyira a része volt az előadásnak, mint a kórus, vagy a már említett szöszi kisfiú, aki végigcsászkálta a hangverseny második részét.

A kedves arcú, kellemes hangú idős színművésznő, Balogh Emese Nagy László Adjon az Isten című versével mutatkozott be. A gabonáig jutott el. Majd elölről kezdte – és ismét elakadt. A közönség halkan mormolva folytatta a költeményt. Aztán a művésznő végre végigmondta. De nem ez volt az egyetlen irodalmi idézet, amit elfelejtett, más verseknek bizonyos strófáit többször mondta, közvetlenül egymás után, vagy visszatéréses formában. Kezében ott voltak a papírok a költeményekkel, de ő nem nézett beléjük. Nyerni akart, győzedelmeskedni fáradó memóriáján. A hallgatóság pedig percről percre türelmesebb és megértőbb lett. A kezdeti méltatlankodás először együttérzésbe, majd egyre erősebb szurkolásba fordult át, és Balogh Emese hihetetlenül nagy tapsot kapott, amikor sikeresen tett pontot egy novella végére.

Mert a karácsonyfa alatt, ha együtt a család, senki nem inti le a nagymamát, ha századszor kezd bele ifjúkora legemlékezetesebb eseményeinek elmesélésébe, és hirtelen elfelejti a történetek csattanóit.

(2004. december 12. 15:30 Zeneakadémia Nagyterem; A Magyar Rádió Gyermekkórusának karácsonyi hangversenye; Delibes, Rutter, Praetorius, Rheinberger, Balassa, Kocsár, Bárdos, Kodály, Csengery Dániel művei; km.: Balogh Emese színművésznő, Novák Anikó (zongora); vez.: Thész Gabriella, Nemes László Norbert.)