Pandora, Gabriella

Elégtelen

2004.12.19. 00:00

Programkereső

Úgy látszik, rossz kabala engem protokollszagú hangversenyekre hívni. Már az Erdődyéknél se jött be igazán, hogy csupa szépet és jót írjak születésnapjukra – most pedig egy új együttest, a Corvinus Szimfonikus Zenekart kellene laudálnom. Bennem ehhez minden jó szándék megvan, és ami tőlem szükségeltetik, úgy érzem, megtettem.
a713e907-52f0-4bbc-85e5-e2e61c800558

Elmentem a koncertre, mégpedig úgy, ahogy egy új együttes koncertjére megy az ember, még a műsort se tudtam. Vittem egy jó barátomat is, elvégre a legszebb gesztus ajándékozni, és nincs szebb ajándék, mint egy szép koncert, mely magunknak is meglepetést ígér.

Elfojtottam magyartanári szemöldökráncolásomat (hadd éljek ehelyt képzavarral), mikor az MTA Kongresszusi termében a székekre kihelyezett ismertetőt elolvastam, megpróbáltam nem törődni a hosszú magánhangzók hiányával, biztos külföldön nyomtatták, gondoltam, bár nem ismerek olyan klaviatúrát, melyen a műfaj szót -ly-vel írnák („müfaly”), de ez még nem a koncert, legközelebb meg majd jobban figyelnek.

Fiatal együttes, a zenészek is fiatalok, Zeneakadémiát végeztek mind, ahogy az ismertetőből megtudhatjuk, ahogy azt is, hogy az alapító házaspár (Száraz Etelka és Morzsa Norbert) és a zenekar számos tagja a roma kisebbséghez tartozik. És itt csak fokozódik a szimpátiánk: íme a pozitív példa, nem keseregni, nem elvárni a segítséget ölbe tett kézzel, hanem cselekedni kell, zenekart gründolni, megmutatni a világnak, ki a zenész a gáton.

Egy ismeretlen Mendelssohn-művel kezdenek (mely annyira ismeretlen, hogy a koncertismertetőben se mutatkozik be). Daniel Grossmann az én ízlésem számára egy kissé teátrális mozdulatokkal lép a színre, de milyen fiatal! Megszólal Mendelssohn műve, mely ugyan kicsit bőbeszédűnek tetszik, de alkalmas arra, hogy a különböző szólamokat és szólamegyütteseket bemutassa. Az előadástól a mű nem lesz jobb, de vannak benne szép pillanatok, ahol a két jobban sikerült nyitányt, a Hebridákat és a Melusinát idézi Mendelssohn – itt nagyon szép pianókat hallhatunk, másutt, a kedves melléktémában remek a pizzicato és a fafúvók együttjátéka. Az utolsó előtti akkordba valaki korábban lép be, a karmester hangosan rászól, de ilyen apróság adódhat egy koncerten. Dörzsöljük a kezünket előre, hisz már tudjuk: ennél nagyságrendekkel jobb műveket hallunk még!

Mendelssohn Hegedűversenyében Oláh Vilmos játssza a szólót. Hegedűhangja elsősorban halk – úgy tűnik, elkelne egy jobb hangszer. Oláh Vilmos amúgy is fogékonyabbnak tűnik a nagy pianókra, előadása legszebb pillanatai a szünetek, melyekben levegőt se merünk venni, de valahogy a forték, a nagy elindulások, belevágások nem elég erőteljesek. Grossmann lassú alaptempót vesz, így szépen hallani, Oláh Vilmos mennyire kijátszik minden egyes hangot – kissé már szinte túlzottan is. Viszont bámulatosan figyelnek egymásra, nem is egész világos, ki irányít, talán inkább a hegedűs – Grossmann és a zenekar pedig kísér. Sajnos a harmadik tételben, ahol a szólóhegedű nem főszereplő, Oláh egy kissé előreszalad, itt pedig neki kellene kísérnie, de nem lesz nagyobb baj. Nem eget rengető előadás, de nagyjából rendben van, bár a végén indokolatlanul nagy fortéval zárul.

A szünetben udvariasan beszélgetünk, kerüljük az erős jelzőket – és nem nagyon nézünk egymás szemébe.

És akkor jön Mozart Jupiter-szimfóniája. A szimfóniairodalomnak ez a legeslegnagyobb remekműve. Vashegyiék a maguk részéről előbb végigjátsszák a 104 Haydnt, mert nem mernek előkészületlenül Mozartot játszani – pláne nem a Jupitert –, de biztos-e, hogy nekik van igazuk? Íme egy együttes, mely augusztusban mutatkozott be, és máris neki mer vágni. Merész vállalkozás, de ne legyünk előítéletesek.

Vagy inkább mégis, ha zenéről van szó. Egy ilyen produkció ugyanis nem sikerülhet. Grossmann ugyan – tudhatjuk meg az ismertetőből – a bécsi, hisztorikus (sic!) hangszereken játszó Ensemble28 zenekar alapítója, de ez nem változtat azon, hogy a kottával kapcsolatban nem mutatkozik különösebben fogékonynak. A historikus mozgalomtól szemmel láthatólag csak az ismétlőjeleket és a gyors tempókat tanulta meg. A gyors tempókból az derül ki, hogy sajnos a hegedűszólamban ül pár ember, aki ebben a tempóban nem tud hegedülni, az ismétlésből az is, hogy másodszorra sem. Igaz, a 80. ütem general pausáját Grossmann is egyformán nem tartja be elsőre és másodikra – eszembe jut a régi vicc („műveletlen, de elvhű”).

Ez a mű úgy van hangszerelve, hogy például mikor a melléktémában a 62. ütemben a fagott is megszólal, sőt, a 68. felütésében a fuvola is csatlakozik hozzá egy fél dallam erejéig, az nem a hangerő végett van, hanem mert így kedvesebb. Gondolom én. Grossmann, úgy fest, más véleményen van. Ez a véleménykülönbség a második tétellel kapcsolatban is fennáll köztünk, de előtte az üstdob produkál még egy tremolót valamelyik crescendóban. Én meg kezdem elveszíteni a türelmemet. A második tétel Grossmann felfogásában unalmas és fölösleges, viszont az Országház utcai terem akusztikája minden hibát kihoz. Olyan, állapítja meg barátom, mint a szentpétervári kisebb hangversenytermek, szinte bálteremre emlékeztet (bár Budán nincs kristálycsillár), nincs dobogó – minden hallható. Talán ettől szólnak olyan eszményien szépen az ottani zenekarok, Gergijevék, gondolom tovább vágyakozva, pedig nem is szeretem igazán őket. Itt viszont – akusztika ide vagy oda – nem hallom a brácsa belépését, csak azt, hogy pontatlanok a fafúvók. És mintha nem is mindenki lépne be mindig – nagy űrök teszik hajmeresztővé a zenét, mely darabjaira esik.

A menüettben semmi játékosság, a trió viszont mintha külön mű lenne. Grossmann itt pótolja az első tételben kihagyott general pausát, és legalább hússzal lassabb metrumot vesz, amitől a trió humora (hogy tudniillik egy záró formulával kezdődik, mintha még egyszer lezárná az A részt) tökéletesen elsikkad. De eddigre már nagyjából mindegy is. „Nagyon rossz előadás”, súgom barátomnak, bólint, de már nem a zenére figyel. Irigylem érte.

Aztán a negyedik tételben minden elszabadul. A karmester hiába tornázik, guggol, felugrik, forog: ez a mű nincs megtanulva. Kezdve azon, hogy ha én tanítanám ezt a tételt, először a nyújtott ritmusra koncentrálnék – itt esetlegesnek tűnik, inkább triola, mint nyújtott, és ez baj. És még nagyobb baj, hogy a fúgában nem hallom a belépő szólamokat. Pedig a fúga már csak olyan diszciplina, hogy nemcsak a hegedű fontos benne, de ők sincsenek együtt. Később romlik a helyzet, az üstdob ide-oda csapkod, hallhatóan nem találja a helyét térben és időben. Ezt szó szerint kell érteni, rendre felcserélődnek a C-k és a G-k, illetve az egyek és a nem-egyek. A kidolgozási résznél már igazán baj van, a laikusok is hallják. Talán az oboa viszi a sűrűbe a többi fafúvót, talán az üstdob, talán a közös bizonytalanság – mindegy is. Drukkolunk, hogy egyszerre érjünk a mű végére – ami, mint minimális program, sikerül. Addigra sok-sok üstdobtremolót hallhatunk még, de a kóda fúgájából csak romok maradnak.

Én mindent megtettem. Nem mentem ki, pedig a második tételtől nagy kedvem lett volna. De tapsolni, hazudni nem tudok. Ha ez a koncert egy új zenekar bemutatkozása, melyre sokat és nagy gonddal készültek, csak annyit mondok: kár volt. Ezt a vizsgát elbukták. És nem elsősorban a rossz belépések, csúnyán szóló hegedűk, koncepciótlan előadás miatt. Hanem az önismeret és a zene iránti alázat tökéletes hiánya miatt.

És itt hazugság, tisztességtelenség lenne nem mondani ki, amennyit tanulságként egy este alapján levonhatunk. A legjobb, legnemesebb szándék is félresiklik, ha csak a szándék van meg az alapítók, rendezők, segítők részéről. Mert szép gondolat zenekart szociális alapon létrehozni, sőt, ez egy nagy lehetőség mindazoknak, akik zenész létükre nem tudnak elhelyezkedni – csak az a kérdés, hogyan él a zenekar ezzel a lehetőséggel. A Jupiter-szimfónia ugyanis nem szociális kérdés.

Ha a szakmai hozzáértés, tudás és szorgalom a vezérlő elv, akkor megmarad a zenekar, és hosszú évekig mintaként állhat a zenésztársadalom előtt. Ha viszont már az első koncertek egyikén elfekvőpálya benyomását kelti, akkor léte nehezen indokolható. Bízzunk benne, hogy december 16-án csupán egy rossz koncertet hallottunk, ahol a műsort rosszul választották ki, s a pillanatnyi indiszponáltságnak és a (talán rutintalanságból adódóan) nem megfelelő vezénylésnek köszönhetően elmaradt a siker. Bízzunk benne, hogy akinek ez a dolga, levonja a tanulságot – és akkor lehet szó sikeres folytatásról.

(2004. december 16. 19:30; MTA Kongresszusi Terme a Várban; a Corvinus Szimfonikus Zenekar koncertje; Mendelssohn: Trombita-nyitány, op. 101; Mendelssohn: Hegedűverseny op. 64; Mozart: C-dúr „Jupiter” szimfónia, K 551; km.: Oláh Vilmos (hegedű); vez.: Daniel Grossmann)