Pandora, Gabriella

Kincs, ami van

2004.12.27. 00:00

Programkereső

Azok számára, akik a magyar zenei közéletet nem rózsaszín szemüvegen át nézik, régóta világos, hogy a „Kodály országa”-reklám mögött milyen kevés maradt mára a valódi tartalom. Nincs ez másként a hazai kórusmozgalommal sem. Ám miközben szenvedélyes és kétségbeesett nyílt levelek, konferenciabeszédek születnek a pusztulás megállítása érdekében, a fiatal karvezető- és énekes generáció tagjai sorra alakítják a kis létszámmal és nagy műgonddal dolgozó, színvonalas énekegyütteseket.
88a5280f-29cf-47e8-b5da-f8b72a725d52

A probléma tehát nem az eszmével van, hanem azzal a görcsös igyekezettel, amely a nemes hagyományokat azok régi kereteivel együtt kívánja konzerválni. A nagy dózisban adagolt tartósítószer azonban ez esetben is csökkenti az élvezeti értéket.

Változóban van a karvezetői életpálya-modell. A nyugati ensemble-ok mintájára születő, zeneelméletileg és hangilag egyaránt képzett tagokból álló kamaraegyüttesekben a vezető maga is énekes marad. A kis létszám miatt a kimeríthetetlen reneszánsz repertoár válik alappá, de forrásaként már nem az Ezer év kórusa-típusú gyűjtemények szolgálnak; a kevésbé ismert művek felkutatása és előadása pedig jótékonyan frissíti a hazai kóruskoncertek meglehetősen egyhangú kínálatát.

Karácsony körül különösen megnő az egy koncertre eső agyonénekelt művek száma, ezért is volt felüdülés a Discantus Énekegyüttes december 17-i hangversenyének kevéssé hagyományos programja. A Discantus az „újgenerációs” kamarakórusok közül az egyik legrégebbi: 1996-ban, nagyrészt zeneakadémistákból alapította Heim László. Azóta több nemzetközi versenyt és nagydíjat nyertek. A tizenkét fős együttest most Mészáros Péter és Nagy Bernadett vezeti; mindketten idén diplomáztak a Zeneakadémián.

A Discantus legutóbbi koncertjén főként Máriához vagy Máriáról szóló, reneszánsz és XX. századi műveket hallhattunk. A három Tallis-motettából álló első szakaszt a kortárs észt szerző, Arvo Pärt Magnificatja követte, majd két Palestrina- és egy anonymus mű után Poulenc Négy karácsonyi motettája zárta a hangversenyt. Előrebocsátom: nem ez volt a legjobb koncert, amit az elmúlt évek során a Discantustól hallottam. Ennek oka részben talán az lehetett, hogy a remekül felépített műsor végére koncentrálódtak a legnehezebb művek: a régebben Josquinnek tulajdonított, 12 szólamú Inviolata kezdetű motetta, valamint az intonáció és hangképzés szempontjából egyaránt nagyon nehéz Poulenc-sorozat, mely ritkán hallható így, teljes egészében. A hangzásfelület e művekben helyenként meglehetősen szálkás és kiegyensúlyozatlan maradt, a mélyebb rétegek kidolgozottságához viszont nem fért kétség: Poulenc karácsonyi motettáinak előadása során az összefogottságnak, a világosan elhelyezett csúcspontoknak és a nagyon pontosan beállított karaktereknek köszönhetően a négy kép egyetlen történetté állt össze.

A koncert nagy pillanatait a reneszánsz művek rejtették. Ezt a négy-ötszáz éves zenei nyelvet a Discantus Énekegyüttes szinte az anyanyelv biztonságával és választékosságával beszéli. A gondosan végigrajzolt motívumokért való egyenkénti felelősségvállalás mellett folyamatos és rendkívül tudatos a partnerekkel való zenei kapcsolattartás. Ez az érzékeny kommunikáció különösen Tallis Videte miraculum kezdetű művében volt feltűnő. Önállóság és alkalmazkodóképesség sajátos egyensúlya ez, amelynek megteremtése nem egyszerű olyan együttesekben, melyeknek tagjai nagyrészt egy csárdába zárt dudások, vagyis szinte kivétel nélkül karvezetők.

Tallis és Pärt egymás mellé helyezett Magnificatjai különös szépségű kontrasztot alkottak. A reneszánsz műben a szövegnek megfelelő karakterek színes és merész játékát élvezhettük, a kortárs kompozíció üvegburája alatt pedig a mozdulatlan áhítatot – egészen a záróakkordba belecsörömpölő mobiltelefon megszólalásáig.

Minden kórusok szigorú „tesztelőjének”, Palestrinának művei számomra a Discantus-est csúcsát jelentették. Különösen az ötszólamú Ave Mariát követő Alma redemptoris mater nemes letisztultsága volt magával ragadó, és az az eszményi kiegyenlítettség, amely a dinamikai skála alsó tartományában mozgó előadást jellemezte. S ami ritkán esik meg: a ráadásként újra elénekelt Alma redemptoris mater a második elhangzáskor sem veszített személyes hangjából, bensőségességéből.

A „Kodály országa”-kirakatban tehát előkelő helye van a Discantusnak, ahogy az A:N:S-nek, az Arpa d’Ornak, a Banchierinek, a Corvina Consortnak, a Gemmának, a Victoriának, az UniCum Laudének, a Voces Aequalesnek is, és még sorolhatnám. Íme, a magyar kórusélet nem vész el – csak átalakul.

(2004. december 17. 18:30 Szervita téri templom – A Discantus énekegyüttes koncertje; Tallis, Arvo Pärt, Palestrina és Poulenc művei; műv. vez.: Mészáros Péter és Nagy Bernadett)