Luca, Ottilia

Sebészet helyett zenevarázs

2004.12.28. 00:00

Programkereső

Michel Petrucciani (1962-1999) A csöpp ember elhelyezkedik a zongorához állított széken. Ellenőrzi a billentyűket és a megemelt pedálokat. A közönség tudja, hogy világhíresség ül a hangszer mellett, mégis tátott szájjal bámulja a csodás jelenséget. Hihetetlen, hogy ez a kis ember zongorázni is tud! Csend van. Michel Petrucciani zongorázni kezd.
42488b26-e91c-47d4-91d0-8676f9b2f0a4

Ezt a képet őrzik róla azok, akik Budapesten, a „tornacipős fesztiválon” hallhatták élőben a francia muzsikus játékát. De a szerencsések, akik külföldön is el tudták csípni valamelyik koncertjét, vagy lemezen hallották játszani különböző formációkban Michel Petruccianit, tudják, minden zenei megszólalását ugyanaz az ars poetica hatotta át. Ennek lényegét egy interjúban így foglalta össze maga a zongorista: „Ez a nagyszerű a zenében, hogy folyton új hangokat, új harmóniákat, új kompozíciót, új színeket fedezek fel benne. Számomra minden zenei hang olyan, mint egy szín, mint egy festmény. Azt szoktam mondani: ha a költészet és a festészet összeházasodna, és gyerekük születne, ez a gyerek a zene volna.” Petrucciani azok közé a kivételes művészek közé tartozott, akik tökéletesen megtanulják beszélni ezt az univerzális nyelvet, melyet egyszerűen csak zenének nevezünk. Igaz, az a Petrucciani, akit a nagyközönség megismert, saját Steinway-zongorával rendelkező, s többnyire külföldön is a saját hangszerén játszó, rendkívül népszerű, a világ jazz-pódiumain mindenhol örömmel fogadott muzsikus volt, aki már megengedhette magának, hogy közömbösen szóljon a hírnévről, mégis: amint játszani kezdett, mindenki kénytelen volt elhinni neki, hogy a legtöbb, amit egy zenész elérhet, az az, hogy elvarázsolja a közönség szívét, kikapcsolja őket a mindennapok egyhangúságából, s olyan boldogsággal ajándékozza meg őket, amelyről azok, akik nem kaptak jegyet a hangversenyre, talán nem is álmodnak.

Petrucciani egy dél-franciaországi településen, Orange-ban született 1962. december 28-án. Négy éves korában már zongorázott, de a családi zenekarban, melyet jazzgitáros apja irányított, dobokon játszott. Két bátyja zongorázott és bőgőzött. A kis Michel élete nem volt éppen szabályosnak mondható. Rendkívül súlyos betegséggel, osteogenesis imperfectával jött a világra: kálciumhiány alakult ki a testében, vagyis üvegcsontú lett, aminek következtében gyakorta tört el valamelyik gyenge testrésze. Ez oly sokszor ismétlődött, hogy végül Petrucciani teste megállt a fejlődésben. Sajnos a hatvanas években még nemigen tudott mit kezdeni az orvostudomány egy ilyen betegséggel, úgyhogy a muzsikust felnőtt korában is leggyakrabban a karjában vitte be valaki a színpadra koncertek előtt. Talán betegsége is közrejátszott abban, hogy Petrucciani – a legtöbb gyerekkel ellentétben – nagyon szeretett gyakorolni, s amikor nem az otthoni zongorát verte, a lemezjátszót hallgatta. Már kiskorában elhatározta, hogy egyszer ő is jazzt játszik majd, de a korán érők bölcsességével felmérte, a nagyrészt önképzésen alapuló műfajhoz a klasszikus zenei tanulmányok jelentik a belépőt.

Tizenhárom évesen Clark Terryt kísérte egy franciaországi hangversenyen, de még három évet kellett várnia, amíg egy párizsi jazzdobos felcsalta a fővárosba lemezt készíteni. Így jelent meg a zongorista első korongja Flash címmel. Apja némi aggodalommal figyelte fia egyre önállóbb életét, a békét és biztonságot nyújtó szülői háztól való elszakadását. De Michel hajthatatlan volt. Végső önállósodása egybeesett fizikai nagykorúvá válásával: tizennyolc évesen búcsút mondott az egyre szűkösebbnek érzett franciaországi zenei világnak, és Amerikába utazott. Úgy érezte, a jazz hazájában kell szerencsét próbálnia. Ám ott nem a további tanulás évei vártak rá. Petrucciani teljesen érett zenészként érkezett New York-ba, s már nem is kellett sokáig várnia, hogy felismerjék benne a kivételes bölcsességgel, páratlan technikával és különös, egyéni frazírozással játszó unikális művészt. Ehhez azonban az kellett, hogy minden különösebb terv nélkül felkeresse a nyugati parton az akkor éppen „metafizikai magányba” visszavonult Charles Lloyd szaxofonost, aki Petrucciani játékát hallgatva döntötte el, hogy most, miután megtalálta a tökéletes zongorista partnert, immár visszatérhet a zene világába. Petrucciani több éven keresztül járta a világot, elsősorban az európai városokat Lloyd kísérőjeként. A tenorszaxofonos zenekarában játszott együtt először Palle Danielsonnal, aki később Petrucciani talán legszebb triólemezein, a Village Vanguard-beli koncerten, valamint a Pianism című albumon is a kísérője maradt. A Petruccianinak köszönhetően összeállt Lloyd-kvartett 1982-ben Montreux-ben elnyerte a rangos Prix d’excellence díjat. Egy évvel később a Los Angeles Times már „az év jazz-zenészének” nevezte az ifjú francia mestert, Olaszországban elnyerte a Kulturális Minisztérium Legjobb európai jazzmuzsikusának járó elismerést, hazájában pedig Django Reinhardt díjas lett.

Ugyanebben az évben készítette el első szólólemezét, amely egész, sajnos igen rövid pályájának egyik legnagyszerűbb teljesítménye lett. Az eredeti nagylemez-változat a frissen alakult George Wein Collection lemezkiadó első vállalkozása volt. (Itt jelent meg egy évvel később – dupla LP-n – a Village Vanguard-ban tartott koncertje is). A huszonegy évesen felvett szólólemez, a 100 Hearts onnan kapta címét, hogy a címadó, John Coltrane My Favorite Thingse által inspirált szám száz ütemből állt, s a szerző-előadóhoz minden egyes kis ütem olyan közel állt, hogy szívnek képzelte el őket… Ezen a lemezén játszotta el először a Three Forgotten Magic Words című darabot, melyet felesége egyik furcsa éjszakai álma ihletett. Az előadás technikai érdekessége volt, hogy Petrucciani szinte Earl Hines-ra jellemző offbeates oktávokat játszott, s kiemelten fontosak voltak balkezes akcentusai. Szinte valamennyi lemezén igen érdekes repertoárt választott: az első szólólemezen például egy Ornette Coleman-blues is elhangzott, melyet Charlie Haden közvetítésével ismert meg a pianista. A Turn Aroundról később azt nyilatkozta: olyan teljesen egyedi blues-sémára épül, amelyben egyszerre érezzük azt, hogy dúr-ban, illetve hogy moll-ban íródott. Az unisono témafelütés után lineáris jobbkéz-játékkal haladt előre Petrucciani a nehéz Coleman-szerzeményben, miközben ballal walking-bass stílusban kísért. Külön elemzést illene írni a lemez végén hallható egyvelegről, amelyben a Petrucciani-féle „szeszély” helyez egymás mellé olyan melódiákat, mint a Someday My Prince Will Come és az All The Things You Are. Miközben érezhető szeretettel gondolt újra standard jazz-darabokat s szólaltatta meg az egyes kollégák (Charlie Haden, Sonny Rollins) standardnak nem mondható kompozícióit, ő maga is egyre jobban érdeklődött a zeneszerzés iránt. Munkarendjét úgy alakította ki utolsó éveiben, hogy a hónap első felét koncertezéssel töltötte, s a megmaradó két hétben inkább zenét szerzett és gyakorolt. Ez utóbbiról haláláig nem mondott le: más nagy pianistákhoz, például Ahmad Jamalhoz hasonlóan nagy fontosságot tulajdonított a rendszeres skálázásnak, sőt annak is, hogy a jazz mellett klasszikus darabokat is mindig gyakoroljon.

Beleszeretett New York világpolgári hangulatába, s érett éveiben itt élt családjával. Azt állította, hogy a zenén kívül nincs hobbija, de ha kedve támadt, szívesen főzött francia és olasz ételeket (nagyapja még Szicíliában élt, onnan települt át Franciaországba), s ahogy az ars poeticájából is kiderül: nagyon szerette a festészetet. Petrucciani egy manhattani kórházban halt meg harminchét éves korában, tüdőfertőzés következtében, 1999 januárjában.

Gyermekkorában nem akart zenész lenni. Egyszerűen csak szeretett muzsikálni. Inkább azt akarta, hogy híres sebész váljék belőle felnőttkorában, talán épp azért, hogy a hozzá hasonló beteg embereken segíthessen. De ahhoz, hogy orvos legyen, nem volt elég jó tanuló. A szikék és a sebészkés helyett maradtak számára a fekete-fehér billentyűk. A szívek elvarázsolása.