Etelka, Aletta

Michelangeli

2004.12.30. 00:00

Programkereső

Új Liszt született! – jelentette ki Alfred Cortot, a század első felének világhírű zongoristája, miután meghallgatta a genovai zongoraversenyen az akkor 19 éves Arturo Benedetti Michelangeli játékát. Hogy végül ma mégsem őt tekintjük a huszadik század első számú pianistájának, az több mindenen múlt. Felvételeit hallgatva azonban kiderül: a legnagyobbak közt a helye.
581d9b49-eba9-49ce-a23e-d6fe0091fbcb

Az általam meghallgatott három lemez anyagát három különböző időszakban játszotta fel Michelangeli. Bach d-moll chaconne-jának (BWV 1004) Busoni-féle zongoraátiratát és Brahms Paganini-variációit a legkorábban, 1948-ban. A három Mozart-zongoraverseny (C-dúr, K 415; B-dúr, K 450; A-dúr, K 488) felvétele 1952-ből és 1953-ból való, míg Schumann Carnavalját és Haydn D-dúr zongoraversenyét (Hob. XVIII:11) jóval később, már az Olaszországból való „önkéntes száműzetése” idején, a svájci Thunban rögzítette a művész.

Azt hiszem, nagyon is jellemző, hogy Michelangeli pályájának melyik szakaszában mit játszott lemezre. Mind a Busoni-átirat, mind a Paganini-variációk virtuóz, mutatós koncertdarabok – olyan művek, melyekkel egy fiatal zongorista hatásosan csillogtathatja meg technikai tudását. Mozart zongoraversenyei talán nehezebben adják magukat. Ezekben az előadónak – a romantikus zongorázáshoz képest – szűkebb mozgástéren kell tudnia érvényesülni. A Haydn-zongoraverseny felvételének későbbi dátumát az indokolhatja, hogy nagyjából a hetvenes években nőtt meg az érdeklődés az addig csupán „harmadikként” tisztelt bécsi mester iránt. Ami pedig Michelangeli Carnavalját illeti: abban egy nem csupán komoly művészi tapasztalatokkal, de nagy élettapasztalattal rendelkező személyiség vall mindarról, ami számára fontos az életben.

Az imént virtuóz koncertdarabként aposztrofáltam a két 1948-ban felvett művet. Való igaz, kiderül belőlük, hogy Michelangeli ujjai gyorsak, játéka – ha kell – erőteljes, sőt szenvedélyes, egyszóval, hogy képes hibátlanul előadni ezeket a hallatlanul nehéz darabokat. Azonban ez még nem lenne elegendő ok arra, hogy többször meghallgassuk a lemezt. Ami erre késztet, az az, hogy mindezek a „technikai bravúrok” szinte jelentéktelenné válnak a lírai szakaszok mellett. Az ezekben alkalmazott finom agogika, kis megváratások, nekilódulások, apró törések és persze a hallatlan gonddal kikevert hangszínek teszik igazán varázslatossá az interpretációt. No meg Michelangeli képessége, hogy ezeket a „személyes” momentumokat szervesen illeszti be a darab folyamatába. Nála nincs öncélú megoldás, minden a Nagy Egészt, a Művet szolgálja. Tanítványai elmondásából is tudhatjuk, hogy Benedetti Michelangeli számára a kotta szent volt. Szent, de miképpen? Nos, nem úgy, ahogy a mai, filológiailag képzett historikus előadó számára az. Brahms Paganini-variációi két füzetből állnak, kétszer tizennégy variációból. Mivel a második füzet élén szintén a téma áll, és mivel Brahms elölről kezdi a variációk számozását, a két füzet két külön variációsornak, végső soron két külön műnek tekinthető. A mai pianista minden bizonnyal külön-külön játszaná végig a két sorozatot, Michelangeli ezzel szemben vállalja a kockázatot, hogy egy monumentális művé gyúrja össze a változatokat. Az eredmény filológiai szempontból támadható (két variációt kihagy, néhányat felcserél, sőt a darab végén nem is pont azt játssza, ami a kottában áll), zeneileg azonban nem: a Mű megszólal.

A mai hallgató számára talán még problematikusabbnak tűnhetnek Michelangeli Mozart-interpretációi. Persze, hogy nem korhű hangszeren játszik, persze, hogy kihagyja az egyébként kötelező basso continuo szólamot (de hát miért is kéne egy Steinway-en continuózni?), sőt meglehet, hogy nem minden díszítést játszik helyesen – mégis: jónéhány historikus előadásnál szívesebben hallgatom ezeket a felvételeket. Michelangeli mindvégig áttetsző, vékony, ám rendkívül kifejező zongorahangon játszik. Különösen magával ragadó a B-dúr zongoraverseny első tételének frissessége és játékossága, melyhez egyébként a remek (és hasonlíthatatlanul olasz!) zenekar is jócskán hozzájárul, valamint az A-dúr koncert fisz-moll lassújának lemondóan fájdalmas hangja.

Csak a Haydn-zongoraverseny felvételével kapcsolatban vannak negatív észrevételeim. A Mozart-versenyművek tükrében különösen meglepő, hogy Michelangeli előadásában a Haydn-koncert nélkülöz minden finomságot és bájt. A nem túl élvezetes kalapálás csak a lassú tételben puhul fel kissé. Összegezve: a D-dúr zongoraverseny felvételét többszöri próbálkozásra sem sikerült megszeretnem.

Nem így a Carnavalt, melyet a három lemez legcsodálatosabb produkciójának tartok. Michelangeli tempói jónéhány tétel esetében határozottan lassabbak, mint a legtöbb Carnaval-előadásban, a tempóválasztást azonban mindig a megjeleníteni kívánt karakter határozza meg. (Így például a nyitótétel „Quasi maestoso” karaktere tökéletesen megvalósul Michelangeli visszafogottabb tempójában.) Zongorista növendékeknek csak ajánlani tudom, hogy kottával a kézben többször hallgassák meg Michelangeli Carnavalját: lehet tanulni belőle…

Latolgatva, hogy a technikai tökéletességen, a természetes muzikalitáson és az intellektuális felkészültségen túl végül is mi az, amitől igazán élménnyé válik egy-egy interpretáció, egyre inkább úgy gondolom, hogy az a személyesség. Annak az érzése, hogy az előadó a művön keresztül végső soron saját magáról, saját magunkról szól. Michelangeli Carnavalját hallgatni ilyen élmény.

(Bach–Busoni: Chaconne; Brahms: Paganini-változatok; Schumann: Carnaval; Album für die Jugend, Nos. 37–39; km.: Arturo Benedetti Michelageli (zongora); EMI 5 62740 2)

(Bach–Busoni: Chaconne; Brahms: Paganini-változatok; Mozart: B-dúr zongoraverseny, K 450; km.: Arturo Benedetti Michelageli (zongora); Orchestra Sinfonica da Camera dell’Ente dei ’Pomeriggi Musicali’ di Milano, vez.: Ettore Gracis; EMI 5 75229 2)

(Mozart: C-dúr zongoraverseny, K 415; A-dúr zongoraverseny, K 488; Haydn: D-dúr zongoraverseny, Hob. XVIII:11; km.: Arturo Benedetti Michelageli (zongora); Orchestra Alessando Scarlatti, vez.: Franco Caracciolo; Zürichi Kamarazenekar, vez.: Edmond de Stoutz; EMI 5 62823 2)