Luca, Ottilia

„Con amabilità”

2005.01.01. 00:00

Programkereső

Ezt a különös előadói utasítást írta Beethoven az op. 110-es Asz-dúr zongoraszonátájának élére. Amabile azt jelenti: szeretetreméltó, így a „con amabilità” kifejezést talán leginkább úgy lehetne magyarra fordítani: „szeretetteljesen”. Nos, Piotr Anderszewski egész művészi attitűdjét, az általa játszott művekhez fűződő viszonyát szerintem ez a szó jellemzi a legszebben.
8c633225-5f6b-4066-ab90-cab385cebe7b

Számtalan csodálatos felvétel készült már Beethoven utolsó előtti zongoraszonátájából, de „szeretetteljesebb”, mint Anderszewskié, aligha. Mert mit jelent igazán szeretni valakit? Teljes odaadást és figyelmet a másik iránt, gyönyörködést benne, hosszan elidőző tekintetet… Az Asz-dúr szonáta első tételét hallgatva mindannyiszor úgy érzem, mintha egy intim dialógust hallgatnék ki, mely Anderszewski és a mű közt zajlik. Mert Anderszewski valóban teljes odaadással és – mind intellektuális, mind érzelmi – figyelemmel közeledik a darabhoz. Varázslatosan szép, bensőségesen gyöngéd zongorahangon játszik, „tekintete” hosszabban elidőzik a tétel egy-egy különösen szeretett fordulatán. De az általa választott alaptempó is lassabb a szokásosnál, lassabb, hogy jusson idő mindenre, hogy tovább gyönyörködhessen (gyönyörködhessünk) a tételben. Talán nem erőletett a párhuzam: az Asz-dúr szonáta első tételének Anderszewski-féle interpretációja engem a Fischer Annie-éra emlékeztet. Csakhogy míg Fischer Annie megközelítése „klasszikus”, addig Anderszewskié teljesen „romantikus”. Nagyobbak a lassítások, jelentősebbek a tételen belüli tempókülönbségek, összességében szélsőségesebb, „szerelmesebb” előadás a lengyel-magyar zongoristáé. Ez a megállapítás talán még inkább áll a zárótételre. Az „Arioso dolente” már-már zavarbaejtően őszinte, személyes és fájdalmas, mellyel szembeállítva a két fúgaszakasz nyugodtsága jelent csak vigaszt – valódi pokoljárás után valódi felemelkedéssel ér véget a darab.

Piotr Anderszewski 1996-ban készült első lemezén a Beethoven-szonátát két mű, Bach d-moll Angol szvitje és Webern Variációk című darabja (op. 27) keretezi. Mindkét felvétel rendkívüli – bár talán nem annyira, mint az Asz-dúr szonáta előadása. Anderszewski hasonlóan közelíti meg e műveket is, mint Beethovent: teljes odaadással és szeretettel. Nyilván ezzel áll kapcsolatban, hogy olvasata alapvetően lírai; azokban a Bach-tételekben, ahol az előadó választhat a kétféle megközelítés között, Anderszewski rendre a lírait részesíti előnyben a drámaival szemben. Előadásában a Prélude pregnáns ritmikai profilja, az Allemande érzékenysége és megfoghatatlansága valamint a Gavotte-ok eleganciája és játékossága remekül érvényesül. (A trióként funkcionáló második Gavotte-ban még azt is megengedi magának, hogy ismétléskor a jobb kéz szólamát egy oktávval feljebb játssza!). A szvit hangulati súlypontja a gyönyörűen vigasztalan Sarabande tételre és Double-jára esik.

Anton Webern Variációi zárják a lemez műsorát. Ha hallaná Anderszewski interpretációját, bizonyára örülne neki a szerző: végre egy muzsikus, aki nemcsak érti, de megérti a művet. Végre egy élő előadás a sok merev és steril Webern-interpretáció után. Anderszewski ugyanis tudja: nem a struktúráért van a zene, hanem fordítva. Tudja, hogy a darab amellett, hogy bámulatra méltó dodekafón szerkezet, elsősorban mégiscsak zene, mégpedig egy romantikus hagyományon nevelkedett zeneszerző muzsikája. A zene pedig élő dolog: lélegzik, tagolódik és állandó mozgásban van. Piotr Anderszewski Webern-játéka természetes és érzékeny. Személyes. Mert tudja, hogyan érdemes muzsikálni: con amabilità.

(Bach: d-moll Angol szvit, BWV 811; Beethoven: Asz-dúr szonáta, op. 110; Webern: Variációk, op. 27; km.: Piotr Anderszewski (zongora); EMI 5 45632 2)