Luca, Ottilia

Odüsszeusz hazatérése

2005.01.25. 00:00

Programkereső

Az 1630-as évek végének velencei történései közel olyan jelentőséggel bírnak az opera-műfaj kialakulásának szövevényes történetében, mint a századforduló halhatatlan műfajt szülő kísérletei. Korántsem véletlen, hogy ennek a folyamatnak, melyet bátran nevezhetünk az eredetileg igencsak arisztokratikus opera demokratizálódásának, szintén Monteverdi az egyik főszereplője.
7bb18c15-7081-4842-bc90-7d6a07ab6e81

Ezidőtájt Velencében több olyan nyilvános operaház is nyílik, mely a széles nagyközönségnek kínálja előadásait – persze a társadalmi rang szerinti „ültetési rendben”. 1637-ben a patrícius Tron család üzemeltetésével nyitja meg kapuit a San Cassiano színház Manelli Andromeda című darabjával; nem sokkal később, 1639-ben a SS. Giovanni e Paolo, majd ugyanebben az évben a San Moisé operaház nyílik meg Monteverdi Ariannájának felújításával. Szemben a korábbi szokásrenddel, mikor is az operákat csupán egy kiválasztott főúri réteg élvezhette, olyan helyek voltak ezek, ahová bárki jegyet válthatott, s végignézhette az előadást.

1640-41-ben, az ekkor már régóta a köztársaságban élő, a Szent Márk székesegyház maestro di cappella megtisztelő címét viselő Claudio Monteverdi két darabját is bemutatja két velencei színház, a feltehetően Vergilius nyomán készült La Nozze d’Enea con Laviniana (Aeneas és Lavínia menyegzője) című operát a SS. Giovanni e Paolo, az Il Ritorno d’Ulisse in Patriát (Odüsszeusz hazatérése) pedig a San Cassiano. Előbbi elveszett, az Odüsszeusz hazatérése viszont nem kis szerencsékre 1881-ben felbukkant a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban, mindazonáltal az eredeti változatot csak 1923-ban adták ki. Többször fölmerült az évtizedek során egy, a szerzőhöz méltatlan vita, egyesek ugyanis kétségbe vonták Monteverdi szerzőségét a kézirattal kapcsolatban. Feltevésüket arra alapozták, hogy e darab zenéje messze elmarad az Orfeo és más, vitathatatlan szerzőségű remekműveinek színvonalától. Elsősorban a jeles német zenetörténész, Emil Vogel kutatásai nyomán hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy az Odüsszeusz hazatérése Claudio Monteverdi munkája. A gyengébb zenei megoldások mellett a szövegkönyv hiányosságai is gyakran előkerültek az érvek között. Való igaz, a műkedvelő amatőr, Giacomo Badoaro velencei patrícius librettója kusza és szövevényes ugyan – noha Monteverdi ezt jelentősen átdolgozta, lenyesegetve a feleslegesnek ítélt kitérőket –, no de ki tudna az Odüsszeiából értékelhető librettót faragni? Homérosz örökbecsű eposza olyan mélyen be van ágyazva a műnembe, melyet nem mellesleg éppen maga teremt meg, hogy drámai formába öntve, elbeszélés-síkjait megtörve, epizódjait lehántva pusztán egy szokványos kaland-történetként, pikareszkként vagy afféle szerelmes regényként állhatna előttünk, s könnyű belátni, lényegétől foszttatik meg. Első pillantásra (ahogyan másodikra is) az eposz alkalmatlan az operai adaptációra. Hogy Monteverdi és szövegírója mégis ezt a történetet választották, annak a változóban lévő színház-szociológiai viszonyrendszer is oka lehet. Szemben az Orfeusz-mítosz isteneket és félisteneket felvonultató témájával, az emberi tulajdonságokat, jellemeket és helyzeteket bemutató Homérosz-eposz feldolgozása – a Poppea megkoronázása még inkább! – jobban közelít a köznép ízléséhez, mint az arisztokrácia dicséretét zengő pásztorjáték.

A darab egészen a puszta csontig hántja le Odüsszeusz elbeszélését, csupán a fő cselekményszálnak gondolt hazatérés-történet rajzolódik ki a librettóból, helyesebben annak utolsó fázisa, a korszelem által megkövetelt allegorikus prológussal kiegészítve, melyben az Emberi halandóság, az Idő, a Szerelem és a Sors megszemélyesített alakja mutatkozik be. Az olyan, az eposz értelmezésében elengedhetetlenül fontos mozzanatok, mint az egyébként nagyon is problematikus Pénelopé-Odüsszeusz-Télemakhosz családi viszony, az Odüsszeusz utazásának kicsinyített másaként értelmezett Télemakhia (Télemakhosz utazásai), Odüsszeusz nőügyei és egyéb fantasztikus kalandjai (Szküllák és Karübdiszek, a katonák disznóvá változása, alvilágjárás, stb.) az operából már teljesen kimaradnak, mintegy kasztrálva ezzel a világirodalom egyik csúcsát, a középiskolások kötelező olvasmányok között méltán népszerűtlen Odüsszeiát.

Monteverdi feldolgozásában ugyanis Pénelopé (és Odüsszeusz!) egyértelműen a hűség kikezdhetetlen szimbóluma, Télemakhosz a fiúi szereteté, és így tovább, az eposz legneuralgikusabb pontjait simítva egyértelművé és problémátlanná. Ilyen viszonyok mellett a rendezésnek lehet a feladata, hogy az ősszöveg sajátosságait a Monteverdi-darab előadásába integrálja. (Félreértés ne essék, ennek ellenkezője még nem feltétlenül hiba, ahogyan jelen estben sem, legfeljebb bennem kelt hiányérzetet.) Ellenkező esetben egy olyan operát visz színpadra, mely képtelen Homérosz remekművét adekvát módon interpretálni, vagyis olyan összetevőket nem tár a közönség elé, s hagy elsikkadni, melyekre a darab sok száz és ezer éves recepciója épül, és amelynek nyomán az eposz a világirodalom egyik első számú klasszikusává válhatott.

Az opera Virgin által kiadott, a Theátre du Jeu de Paume előadását rögzítő dvd-felvétele megítélésem szerint a darab XX. századi interpretációjának egyik legjelentősebb állomása. Jóllehet sem lemezek, sem videók terén nem vagyunk elkényeztetve, ami az Odüsszeusz hazatérését illeti. A darab 1942-es, Dallapiccola által koordinált előadása (Firenze, Teatro Comunale) után a második dicséret természetesen itt is Nikolaus Harnoncourté, aki 1971-ben hanglemez-felvétellel, 1981-ben pedig videofelvétellel járult hozzá a darab megismertetéséhez (Zürichi Opera). Feltétlenül meg kell említeni René Jacobsot és Alan Curtist, akik értékes lemezfelvételekkel jelentkeztek az elmúlt évtizedekben – utóbbi filológusként is sokat hozzátett a darab szerzőségének, s nem utolsósorban partitúrájának tisztázásához.

Jelen felvétel az Aix-en-Provence-i fesztivál 2000 júliusi bemutatója nyomán, 2002-ben készült a Theátre du Jeu de Paume-ban. Rendezője az angol Adrien Noble, a Royal Shakespeare Company korábbi vezetője, aki egész Európát és Amerikát bejárta ezzel a színrevitellel, komoly közönségsikert és számos díjat zsebelve be. Az előadás zenei színvonaláért William Christie a felelős, akinek ez a dvd volt harmadik megjelenése új kiadójánál, a Virginnél, mely cégnek e kiadvány volt az első próbálkozása ebben a médiumban.

A dvd színvonala és kínálata igen jó: kitűnő kép- és hangminőség (PCM Stereo, Dolby Digital 5.1), angol, német, francia, olasz, spanyol felirat, ráadásként pedig egy William Christie-interjú, melyben a mester többek között az opera zenei megoldásairól, a szereplőkről, a darabhoz fűződő viszonyáról beszél. Jóllehet, Christie nem nevezhető Monteverdi-specialistának – bár interjú-partnere ennek ellenkezőjéről próbál meggyőzni minket –, megelőző előadásait az Eratónál rögzített, korántsem felejthetetlen Vespro Della Beata Vergine őrzi, valamint a korábbi évekből származó Il combattimento di Tancredi e Clorinda, az Il Ballo delle Ingrate és a La Sestina felvételei, melyeket még a Harmonia Mundinál jelentetett meg. Ez esetben azonban kép is társul a zenéhez, és ez gyakran elvonja a figyelmet a puszta muzsikáról. Hiszen a dvd esetében sem az előadás vizuális megjelenéséről, sem a kiváló hangminőségről nem kell lemondanunk, s belátható, ez igen sokat hozzá tud tenni az otthoni operaélményhez.

Jelen esetben pedig szinte mindent. Nem mintha zeneileg vitatható lenne az előadás, de a színrevitel, mint vizuális produkció egyszerűen magával ragadó. Noble rendezésének képi világa olyan tökéletesen illeszkedik a darab hangulatához, akár jelenetekre lebontva is, hogy semmi hiányérzetünk nem marad. Külön érdemes kiemelni a szcenika színkompozícióit, a kitűnő világítást és a színekkel (elsősorban a kékkel és sárgával) való operálást – ne hallgassuk el a világosító, Jean Kalman nevét! Az előadás színvilága és kiérlelt világítástechnikai megoldásai talán külön tanulmányt érdemelnének, nem beszélve a színpadtér vízszintes és függőleges tagolásáról. Mindemellett a színészvezetési és beállítási megoldások is frissek, eredetiek, és végig fogva tartják a nézők tekinteték. Elsősorban olyan jelenetekre gondolok, mint az istenek megjelenései (a nap és a tenger istenei, valamint Minerva, leánykori nevén Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője), melyek rendszerint nehézséget okoznak az ilyesféle daraboknál; vagy a hajósok, a hajótörés, és még sorolhatnám. Noble ezeket a nehezen rendezhető mozzanatokat is lehengerlő természetességgel viszi színre, s a darab képi síkjainak összjátéka révén az élmény itt valóban komplex. S noha a díszletezés, a jelmezek, valamint a színészek mozgatása inkább az egyszerűség, sőt egyszerűsítés felé mutat, a dráma és annak valamennyi zenei és képi összetevője kiérlelt és világos koncepciót hordoz.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a vitathatatlan arányérzék, mellyel a darab drámai és komikus részleteit sikerül az alkotóknak kiegyensúlyozni. A legdrámaibb jelenetek (Pénelopé panasza, Odüsszeusz és Télemakhosz, valamint Odüsszeusz és Pénelopé kettőse), melyek az opera zeneileg is legjobban megírt részei, hatásosan és elegánsan szólalnak meg, valódi csúcspontjai az előadásnak. Nem érdemes szó nélkül elmenni a buffo karakterek mellett sem, melyek kitűnő ízléssel kerülik el a komikus túlzásokat. Ehhez persze olyan énekes-színészekre volt szükség, mint a címszerepet éneklő, horvát Kresimir Spicer, aki vokálisan is jól győzi szólamát, s színészileg is maradandót teljesít. Feleségét a szerb származású Marijana Mijanovic személyesíti meg, akit Minkowski közelmúltban megjelent Giulio Cesarejának felvételéről ismerhettünk meg mint rendkívüli tehetséggel megáldott, igen kultúráltan éneklő alt énekesnőt. Emellett külön öröm a régóta Christie-vel dolgozó Károlyi Katalint látni Melanto és a Szerencse szerepében. Mijanovic és Spicer is példaszerű drámai erővel, mély átéléssel alakítja a súlyos karaktereket. Pénelopé megformálása nyomán fel sem merülhet a hűség után tett halovány kérdőjel. Odüsszeuszt látva eszünkbe sem jutnak zavaros nőkalandjai, sőt, még hőstettei sem. Monteverdi darabja csupán Odüsszeusz és Pénelopé kalandos egymásra találásának története az álruhás Odüsszeusz „leleményei”, a próbatétel és a kérők lemészárlása során. A megvalósításban nyoma sincs az Odüsszeia értelmezéseit kísérő gyakori pszichologizálásnak, vagy az elbeszélés – amúgy korántsem haszontalan – szoros olvasásának. Noble rendezése egyenes irányban halad az állandóan jelen lévő két párhuzamos fal, a homok és más állandó színpadi kellékek mentén, olyan mértékben szűkítve a cselekmény történelmi-mitikus terét és idejét, hogy az valóban kamaradrámává váljon.

Meggyőződésem, hogy Monteverdi operájának előadástörténetében – elsősorban Noble munkájának köszönhetően – ez lesz az egyik legeredetibb fejezet. A korszerű, mégis látványos és dinamikus rendezés olyan közel hozza ezt a több mint 350 éves drámát a mai közönséghez, akárha tegnap írták volna. És talán ez a legtöbb, amit tehet.

Monteverdi: Il ritorno d’Ulisse in patria; Théatre du Jeu de Paume – DVD; Spicer, Mijanovic, Auvity, etc., Les Arts Florissants; vez.: William Christie, rend.: Adrian Noble; 2002, Virgin Classics, 7243 4 90612 9 3