Auguszta

Cirkusz

2005.03.15. 00:00

Programkereső

Arcadi Volodos (vagyis Arkagyij Volodosz) híre jócskán megelőzte zeneakadémiai koncertjét. Magam is többeknek szóltam, hogy a már 33 évesen is világhírű zongorista március 13-i hangversenyét semmiképp se hagyják ki. A műsor is érdekes és vonzó volt, kellően zenei és kellően virtuóz – minden adva volt tehát egy nagyszerű estéhez.
bb4bb1a9-11db-4c37-92aa-ad2b77d6016a

Sokféleképp lehet jól zongorázni, sokféleképp lehet valaki nagy formátumú zongorista. Elég a sorozat elmúlt négy hangversenyére gondolni: Kocsis, Moravec, Brendel és Anderszewski egymáshoz egy cseppet sem hasonló zongorázása, zenei megközelítésmódja kivétel nélkül nagy élményt hozott. Tudtam, hogy Volodosz talán a ma élő legtechnikásabb zongorista, erre is készültem. Ha van is bennem némi előítélet a túlzottan technikás művészekkel szemben, ez csak annyit jelent, hogy könnyebben bocsátok meg egy-egy melléütést, mint egy-egy zeneileg üres tételt. Másképp kifejezve Edwin Fischer közelebb áll hozzám, mint Horowitz. És természetesen mindkettő összehasonlíthatatlanul közelebb, mint Clayderman, akit nem tartok zongoristának...

Sajnos Volodosz hangversenyén legtöbbször e harmadik név jutott eszembe. Nem azonnal – az első félidőben inkább azon gondolkodtam, volt-e Butcher nevű nagy zongorista. Volodosz ugyanis úgy állt hozzá Beethoven két Asz-dúr szonátájához, mint a hentes a karaj kicsontozásához – igaz, a hentes nem használ pedált, Volodosz viszont annál többet. A másik lába is fontos szerepet játszik zongorázásában: mikor még hangosabbat akar csapni, bal lábát felemeli, hátradől a támlás széken, így aztán korpulens teste teljes súlyát bal keze ujjaira képes koncentrálni, ami akkor is fájdalmas lenne, ha nem lenne alatta zongora. Röviden kifejezve alig találtam zenét e két Beethoven-remekműben. Volodosz kifejezésmódja kimerült a hangerőben – de dinamikáról nem beszélhetünk, hiszen pianót alig hallhattunk –, valamint az utolsó hangok indokolatlanul hosszú zengetésében (pl. az Op. 26-os szonáta gyászindulójának végén). A korábbi mű utolsó tételében hosszú ideig kerestem, hol az igazság, végül az elsöprő tempóban kialakult a dallam, helyrebillent az ütem, de ezt a zongorázást technikailag makulátlannak azért nem nevezném. Még nagyobb csalódás volt Beethoven utolsó előtti szonátája, mert ha valaki az Op. 26-ost naivan egyszerűnek, átlátszóan megcsináltnak, túl őszintén (pre-) romantikusnak tartja (amiben természetesen nincs igaza), az Op. 110-es akkor is a zeneirodalom egyik legnagyobb enigmája, melyet buldózerrel nem lehet megfejteni, maximum letarolni. És a fúgában bizony itt se mindig tudtam, vajon Volodosz tudja-e, hol tart. A szünetre vert hadként vonultam ki a teremből.

Szünet után a műsor hivatalos része Liszttől Lisztig tartott. Pontosabban először Szkrjabin h-moll fantáziája hangzott el, de akár Liszt legüresebb, legripacsabb kompozíciói: hatásvadász dübörgés, semmi más. Volodosz ezután a hét kisebb Szkrjabin-művet ciklusként, szünet nélkül adta elő. Itt már sokkal több finomságot hallhattunk, a fisz-moll mazurka alig-táncos humorától a „Vers la flamme” szépen építkező szenvedélyéig. Maradéktalanul csak az Op. 51-es sorozat három darabja tetszett, az viszont nagyon. Kiderült: Volodosz a legnemesebb zongorázásra is képes, leheletfinom billentéssel, káprázatosan precíz technikával és jéghideg aggyal világította át e darabok szerkezetét, mindeközben megtöltötte őket zenével – eddig csak Richternél éreztem úgy, hogy Szkrjabin figyelemre méltó zeneszerző. És a két Liszt (a Desz-dúr consolation és a Volodosz-féle átiratban megszólaló 13. magyar rapszódia) is megmutatta a zongorista igazi zenei és technikai tudását, felkészültségét, különösen a Consolation magábaforduló visszafogottsága ragadott meg. Ekkor már csak azt sajnáltam, minek kellett végigülnöm az első félidőt – nem gondolom, hogy előítélet volna részemről, hogy kevésbé veszem komolyan azt a zongoristát, akinek számára Beethoven ingerszegény környezet.

És ekkor jött a harmadik félidő, melyet Volodosz és a közönség nagyobb része jutalomként, én és néhány ismerősöm inkább büntetésként éltünk meg. A hat-hét (!) ráadásban megismerhettük a zongorista igazi arcát, a virtuóznál is virtuózabb billentyűzsonglőrt, aki bármit képes volodoszra átírni, és akinél erősen figyelnünk kell, igazán csak két kezet használ-e, hogy mindezt megszólaltassa. Zenéről itt már nemigen lehetett szó, a technika végképp győzött. Olyannyira magamutogatónak tűnt számomra mindez, hogy az utolsóként megszólaló Marcellót is először filmzenének éreztem. A közönség nagy része állva tapsolt – és sajnos nem azért, mert már elindultak a ruhatárba, hogy ebből legyen elég. Ha ámulatba ejt néhány mutatvány, akkor se szeretem a cirkuszt. Volodosz játéka pedig inkább idézte a tüzes karikán átugró tigrist, a kupolában triplaszaltózó tornászt vagy a kalapjából nyulat elővarázsoló bűvészt, de az ilyennek érzésem szerint csak a cirkuszban jár álló taps. Külön csodálkozom a kakasülő lelkesedésén. Lesznek persze, akik a posztmodern és a zongorázás találkozásáról fognak értekezni, fejcsóválva vagy elismerőleg bólogatva. Én pedig ismét arra a következtetésre jutok, hogy vannak intellektuális zenészek és zenei kaszkadőrök (félreértés ne essék: Art Taumot is az előbbi kategóriába sorolom) – Volodos pedig az utóbbi kategória legkiválóbbika: szórakoztató művész, a világ legjobb Claydermanja.

2005. március 13. Zeneakadémia Nagyterem; Arcadi Volodos zongoraestje; Beethoven: Asz-dúr szonáta, op. 26; Asz-dúr szonáta, op. 110; Szkrjabin: h-moll fantázia, op. 28; fisz-moll mazurka, op. 25; g-moll prelűd, op. 27; Fragilité, op. 51/1; Poème ailé, op. 51/3; Danse languide, op. 51/4; Poème, op. 71/2; Vers la flamme; poème, op. 72; Liszt: Desz-dúr consolation; XIII. magyar rapszódia (Volodos-féle változat)