Árpád

Sápadt Sibelius, pirospozsgás Beethoven

2005.03.21. 00:00

Programkereső

Midori, a japán csodahegedűs teljesítménye igencsak halvány volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén. A 34 éves, egynevű távol-keleti hölgy nyolcéves kora óta járja a világot, felbukkanásakor nem kisebb személyiség, mint Zubin Mehta ajánlotta a szakma és a publikum figyelmébe, s eredményei azóta is tiszteletet parancsolók.

Mindezek alapján sokkal többet vártam a finnek nemzeti zeneszerzője, Jean Sibelius késő romantikus ihletettségű, szenvedélyes és pokolian nehéz Hegedűversenyének interpretációjától. Néhány héttel ezelőtt egy másik, még Midorinál is fiatalabb művésznő, a 27 éves Kokas Katalin játszotta ugyanezt a versenyművet a Nemzeti Hangversenyteremben, és sűrűn szőtt, erőteljes, dinamikus előadása nyomán izzott a levegő. Midori produkciója ennek éppen az ellenkezője volt: a szépen megformált, szinte kamarazenei finomságú lassú tételhez sápadt, erőtlen, sőt technikailag sem mindig kifogástalan saroktételek társultak. Nem tudom, volt-e ennek az indiszponáltságnak valami konkrét oka (fizikai vagy lelki probléma), mindenesetre az előadás meg sem közelítette a lemezfelvételekről ismert Midori-színvonalat. Ez a Fesztiválzenekart is jól hallhatóan elbizonytalanította, tanácstalanná tette, pedig Fischer Iván együttese híres arról, hogy remekül tud alkalmazkodni a legkülönbözőbb szólistákhoz.

A csalódást keltő Sibelius-versenyműért kárpótolt a hangverseny két másik száma: Rahmanyinov itthon igencsak ritkán játszott kompozíciója, a Vocalise, valamint Beethoven 4. szimfóniája, mely a mester kilenc szimfóniájának sorában ugyancsak nem tartozik a preferáltak közé. A Vocalise eredetileg nem is zenekari darab volt, hanem zongorakíséretes dal, s magát Rahmanyinovot lepte meg legjobban, hogy később ilyen sikert aratott. A Fesztiválzenekar nagyon érzékenyen és plasztikusan szólaltatta meg ezt a különös atmoszférájú tételt; megragadó volt a hegedűk panaszos tónusa, a mélyvonósok fájdalmas rezignáltsága. Ha Fischer Iván Beethoven-interpretációját egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor a bátorság jutna elsőként eszembe. Bátran szakít a bécsi klasszikus előadások unalmas kliséivel, de közben mindvégig stílusos marad, kerüli a közhelyeket, a rutinmegoldásokat, eredeti és izgalmas mondanivalója van. Kár, hogy a világ hanglemeziparának jelenlegi állapotát, a piac telítettségét ismerve nincs sok esély arra, hogy a Fesztiválzenekar lemezre vegye a Beethoven-szimfóniákat.