Auguszta

Átiráda az Olasz Intézetben

2005.03.29. 00:00

Programkereső

Hárfa és fuvola. Ez a hangszer-összeállítás egy impresszionista estet sejtet. Gordonka és zongora. Ez az apparátus már egy szélesebb zenetörténeti sáv átfogásának lehetőségét hordja magában. És a négy hangszer együtt? Ebből még bármi kisülhet.
e2f75d90-bd9f-42a8-bcb2-c1687a01ec9e

Barbara Moser zongoraművész és a Bécsi Filharmonikus Zenekar szólistái majd’ két és fél évszázad kamarazenéjéből nyújtottak ízelítőt március 22-én az Olasz Kultúrintézet nagytermében – 1732-től 1961-ig, Joseph Haydn születésétől Carlos Salzedo haláláig. A közreműködők Wolfgang Schulz (fuvola), Franz Bartolomey (gordonka) és Xavier de Maistre (hárfa) voltak. Magyar kutyagumi a Bródy Sándor utcában, bécsi pontosság és francia kecsesség az Olasz Kultúrintézet színpadán.

Műsorukon szerepelt néhány olyan darab, amelyhez nem sikerült nyomtatott formában hozzájutnom a koncertet megelőző kotta- és könyvtárlátogatásaim alkalmával. Ezek egyike volt Haydn G-dúr triója hegedűre, zongorára és gordonkára (Hob. XV:15). Ezen az estén a hegedűt fuvola váltotta fel. A muzsikusok alig-alig néztek egymásra. Azt sem annyira a frázisok együtt-indítása miatt, mint inkább a meglévő közvetlen kontaktus nyugtázásaképpen. Az első tétel befejezésekor még csak érezte a közönség, hogy nincs itt a darab vége, az Andante záróakkordjait azonban szégyenletes tapsvihar követte. Pedig mennyi poént rejtett még a mű fináléja! A megtorpanások, amikor a zongora nem találta a helyét, a fricskaszerű újraindítások – kár lett volna ezektől a tréfáktól megfosztani magunkat.

Mintegy száz év ugrás és egy enyhe lefolyású színpadpakolás után Schumann Fantasiestücke című kompozíciója következett. Az eredetileg klarinétra készült műben Barbara Moser kamaratársa Franz Bartolomey gordonkaművész volt. Már a Haydn-szerzeményben örömmel nyugtáztam, hogy a csellista nem a nehezen tolerálható „dagasztós-utánvibrálós” hangképzési vonalat képviseli. Schumann hol melankolikus, hol áradó, csapongó muzsikája tárházát nyújtja az ilyesfajta túlkapásokra csábító részeknek, így a bécsi klasszikus darab után kíváncsian vártam a fejleményeket. Nem kellett csalódnom: Franz Bartalomey kifejező, meleg hangszínen játszott, de soha nem giccsesen.

Kicsit megijedtem, amikor Xavier de Maistre megjelent a színpadon: vajon meddig tart, ha most nekiáll mind a negyvenhét húrt behangolni? Erre azonban nem került sor. Pár oktáv kitisztítása után máris következett Fauré – eredetileg fuvolára és zongorára írt – Fantáziája. Ismét egy átirat: jelen esetben a szólóhangszer változatlan maradt, a zongoraszólamot játszotta a hárfa. Míg a hangverseny első két műsorszámánál nem éreztem, hogy az áthangszereléssel csorba esett volna a darabok jogain, a Fauré-, és főleg az azt követő Ravel-mű ebből a szempontból nem volt meggyőző. A Fantáziában csak a basszusok megtámasztó erejét hiányoltam, Ravel Szonatinája viszont, hiába szerepelt benne három különböző hangszer (cselló, hárfa és fuvola), ebben az összeállításban az eredeti zongora-változatnál sokkal színtelenebbnek hatott. Lehet, hogy a zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb hangszerelőjének tartott Ravel darabját nem volt érdemes átdolgozni…

Üde hangulatban indult a koncert második része ifj. Johann Strauss Két románcával. Zongora vagy zenekar helyett hárfa kísérte a gordonkát. Az Elszáradt virágok című dal témájára írt Bevezetés és változatok végre nem átiratként, hanem az eredeti hangszereken szólalt meg. Bár vehetjük úgy is, hogy maga a mű is átirat: dal transzformálva fuvolára és zongorára. A bevezetés sötéten, sejtelmesen jelent meg. A téma magányos zongoradallama után mintha nem is egy másik hangszer, csak egy új regiszter kapcsolódott volna be a mű folyamatába. A második variációban nem nyomta el a fuvolát a zongora nekikeseredett tombolása. Pedig teljesen ki volt nyitva!

A hangverseny utolsó műsorszáma Hummel Adagio, variációk és rondó című kompozíciója volt. Más, általam ismert Hummel-művekkel szemben ez a darab nem nyúlt parttalanul hosszúra, hanem az értékelhetőség és élvezhetőség határain belül maradt. Hogy a közönség tapsolás helyett inkább a ruhatárat próbálta meg bevenni egyetlen megsemmisítő rohammal, hogy aztán a művészet piedesztáljáról minél gyorsabban visszatérhessen a Bródy Sándor utca már szemléltetett viszonyai közé, az már nem a szerző vagy az előadók hibája…

(2005. március 22. Olasz Kultúrintézet; Barbara Moser (zongora), Franz Bartolomey (gordonka), Xavier de Maistre (hárfa) és Wolfgang Schulz (fuvola) kamaraestje; Haydn, Fauré, Ravel, Schumann, ifj. Johann Strauss, Schubert és Hummel művei)