Szilárda

Melyik ujjam fáj?

2005.03.29. 00:00

Programkereső

Újabban ez jár a Tavaszi Fesztivállal: gond, nyöszörgés, hogy mi maradjon ki, hova ne menjen az ember. Egyszerre Fesztiválzenekar a beugró Ránki Dezsővel, Moszkvai Virtuózok Vlagyimir Szpivakovval, az Operaházban pedig Robert Holl énekli Gurnemanzt a Parsifalban. Melyik ujjamat harapjam? Aztán az ember megpróbálja úgy intézni, hogy minden ujja megmaradjon, csak két ujjpercet veszít el, amikor otthagyja a Parsifalt az első felvonás után.

Sajnos a dolog ennyire nem egyszerű, ha valaki úgy ül be parsifálozni, hogy csak egy felvonás, akkor képtelen fölvenni a mű ritmusát, nem tud az első hangok alatt átállni arra az operai időérzékelésre, amelyben nem túlzás, hogy öt óra múlva még ugyanez a mű fog szólni, és ettől az egy felvonás hosszabbnak tűnik, mint a teljes darab. Ha az ember a Parsifalt úgy hallgatja, hogy ez is csak egy opera, akkor az élmény is csak nézőtéri: Robert Holl nagyon jelentékeny hang, minden megszólalása esemény, néha mégis azt érzem, hogy Polgár László első három szavával többet mondott el a szerepről, mint a holland basszista az egész első felvonás alatt. Ami a hangot és az énektechnikát illeti, az Amfortast éneklő Perencz Béla nemzetközi szinten is első osztályú, Molnár András viszont hazai szinten osztályon felüli, vagyis lehetnek mindenféle józan megfontolásaink, de ha egyszer ő nem ér rá, akkor nagypénteken lehúzhatják az Operaházban a redőnyt. Mindenképpen olyan az előadás, hogy az ember idegesen battyog át a Zeneakadémiára, mert nem biztos, hogy jól döntött.

A bizonytalanságot fokozandó a Moszkvai Virtuózok nagyon különösen adják elő Bach hegedűre és oboára írott versenyművét, a stílusban van valami régies romantika, a nagy sztár, Vlagyimir Szpivakov csak jó, az oboista, Alekszej Utkin borostásan, lófarokkal, hosszú fekete kabátban csak megdöbbentő, mert tényleg oboista és nem középkategóriás maffiafőnök. A produkció kétségkívül elbírt volna még két-három próbát, de akkor is idegen maradt volna ez a játékmód. Nem csak zenei szempontból.

A Moszkvai Virtuózoknál hárman ülnek egy pultnál, a zenekarban csomópontok vannak, és ezek a csomópontok dolgoznak össze az egész érdekében. Először csak az a meglepő, hogy a hegedűsök milyen nagy tudásúak, a második hegedű első három fiatalembere két perc alatt fölfalná a hazai zenekarok megfelelő helyén ülőket. De a többiek is komolyan veszik a virtuózok elnevezést: az első nagybőgős érdekes magánszámot ad elő, ide-oda döntögeti a hangszert, éppen csak meg nem pörgeti a tengelye körül, közben kinéz a közönségre, nézegeti a csinosabb nőket, minden mozdulatával azt kérdezi: ugye, milyen jó vagyok? S tényleg nagyon jó, szép, puha hangok indulnak el az ujjai alól, csak nem vagyunk ehhez a magatartáshoz szokva.

Bach után viszont a Schnittke-darab, a Szonáta hegedűre és kamarazenekarra kellemesen érinti a közönséget. A szörnyűségre és elszenvedésére készült, ehhez képest kiderült, hogy a dodekafon zene tud olyan is lenni, mintha nem volna dodekafon. Fanyar, szerethető, érthető, néha nagyon barátságos, Szpivakov most már tényleg brillírozik, és még előttünk a Vonósszerenád Csajkovszkijtól.

A darab megint nem olyan, amilyen lenni szokott, sokkal bővérűbb, dühödten érzelmes, szinte cigányos, csak itt könynyen elhisszük, hogy ilyennek is kell lennie, hogy Moszkvában csak jobban tudják, mire gondolt Csajkovszkij, mint Berlinben vagy Londonban. Lehet, hogy Szpivakov karmesterként enyhén hatásvadász, de sikeresen vadássza a hatást, imponáló az a rugalmasság, ahogy a zenekar a tempó- és dinamikai változásokat megoldja. És öröm a zene. Talán játszani is öröm, de hallgatni biztosan.

Utána hat ráadás, talán egy rossz pillanattal, amikor Bartóktól a Román népi táncokat próbálják kasszadarabbá változtatni, de ez sem árt. Hihetetlen tempók, de úgy, hogy két nappal az I musici di Roma és három héttel a St. Martin-in-the-Fields fellépése előtt nem nagy kockázat azt mondani: ilyet a világon egyetlen más kamarazenekar sem tud. Az persze lehet, hogy nem is akar, pedig nem lehet rossz az a koncert, amelyik után tánclépésben kell hazáig lejteni.