Alfréd

Magyar anyanyelvű görög hegedűs

2005.05.02. 00:00

Programkereső

A nagy szimfonikus zenekarok – nem is annyira képzeletbeli, mint inkább valóságos és kiélezett – versenyében dobogós helyen szerepelnek a Berlini Filharmonikusok. Ez egyrészt az együttes százhuszonhárom éves, dicsőséges múltjával magyarázható, amelyet olyan karmesterek jeleznek, mint Nikisch, Mahler, Richard Strauss, Furtwängler, Celibidache, Karajan és Abbado. Másrészt a berliniek ma is kiváló zenekart alkotnak: a gondos kiválasztás és a megfelelő pénzügyi háttér szervezett munkával, sok szólampróbával, egyénenkénti meghallgatással párosul.

Az Operaházban tartott Európa-koncertjükön – mellyel a saját születésnapjukat és a mi csatlakozásunk évfordulóját is köszöntötték – elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan seper az új seprű, vagyis miként hat a berliniekre zeneigazgatójuk, az egyik legdivatosabb karmester, a brit Sir Simon Rattle.

A koncert főszereplője azonban nem Rattle, hanem Leonidas Kavakos, Bartók Hegedűversenyének szólistája volt. A harmincas évei végén járó görög hegedűsről – aki többször járt már Budapesten – eddig is tudtuk, hogy technikailag felveszi a versenyt az orosz, amerikai és izraeli iskola legjobbjaival. Számomra azonban csak most derült ki, hogy milyen zenei és érzelmi mélységek rejtőznek benne. Interpretációjában nem voltak külsőségek, sallangok, kerülte a széles mozdulatokat és gesztusokat; tökéletes koncentrációval és finom, de határozott vonókezeléssel, anyanyelvi szinten szólaltatta meg Bartók zenéjét. Előadásmódja nagyszerűen illeszkedett a bartóki remekmű szerkezetéhez és kompozíciós sajátosságaihoz, a népzenei ihletésű, tiszta fordulatok érzékenységéhez.

A szünet után elhangzó Tűzmadár, Sztravinszkij balettzenéje is szép hangszínekkel, gazdagon szólalt meg, de katartikusnak nem nevezném az előadást: voltak unalmasabb percek. Azt pedig egyáltalán nem értettem, hogy a két fontos és karakteres 20. századi remekmű mellé miért került Berlioz ritkán hallható és gyorsan feledhető nyitánya, A kalóz.