Mátyás

Piros betűs ünnep

2005.05.02. 00:00

Programkereső

A zenekari tagok felálltak, kollegiálisan kezet fogtak egymással, majd szép lassan elhagyták a termet. A közönség azonban csak nem akarta abbahagyni a tapsot, úgyhogy végül a színpadon egyedüliként maradt operatőrrel fogott kezet Sir Simon Rattle, mikor utoljára jött ki meghajolni. Eképpen ért véget a Berlini Filharmonikus Zenekar vasárnap délelőtti hangversenye az Operaházban.
6acf051d-f95d-4196-b798-1ff813c1f0c1

Már vélem is hallani az örök elégedetlenkedők hangját: nem is olyan nagy szám ez a Rattle, többet vártunk volna a Berliniektől. – Nem azt állítom, hogy hibátlan volt a koncert, de annyit szerintem a legfinnyásabb műértőknek is el kell ismerniük: elsőrangú zenekari produkciót hallottunk. Persze úgy is be lehet ülni egy sztáregyüttes hangversenyére, hogy eleve azt várjuk, „biztos nem is olyan jók” s aztán fejcsóválva megállapítjuk, hogy már megint igazunk volt. No meg úgy is, hogy egy remek koncert élményével szeretnénk gazdagodni. Kritikusi feladatom ellenére én az utóbbi mellett döntöttem.

Berlioz A kalóz című nyitánya valódi bombaként robbant a hangverseny elején. A zenekar már ebben a rövid darabban letette a névjegyét: kitűnő fúvósok, telt hangzású vonósok, dinamizmus, pontosság. Ám a nyitány csak amolyan apperitif volt a két bőséges fogás, Bartók Hegedűversenye és Stravinsky Tűzmadara előtt. Mindig nagy várakozással tekintek az olyan alkalmak elé, amikor élvonalbeli külföldi muzsikusok játszanak Bartókot: vajon milyennek hallják a zenéjét, mit mond számukra, mit olvasnak ki a kottából? Leonidas Kavakos kidolgozott előadása a mű finomságai iránti érzékenységről és a darab mélyreható ismeretéről tanúskodott. A görög hegedűművész, aki legutóbb februárban koncertezett Budapesten, érzésem szerint nem csak a partitúrát tanulmányozta alaposan, de az 1939-es Székely Zoltán-féle bemutató felvételét is ismeri. Interpretációja elsősorban a kompozíció lírai vonásait domborította ki, hegedülését nemes tónus és hibátlan virtuozitás jellemezte. Bizonyára lehet vadabban, szenvedélyesebben is játszani a Hegedűversenyt, bár megkockáztatom: Kavakos megközelítése közelebb áll Bartók szándékához, mint számos mai (és tegnapi) hegedűs zsíros hangú, hangszernyűvő előadása.

A Berliniek ugyan már a Bartók-koncertben is remekeltek, ám a szünet után karmester és együttese érezhetően „otthonosabb” vizekre evezett. A zenekar számára valódi jutalomjáték volt Stravinsky zseniális ifjúkori balettzenéje, amelyben sokoldalúan csillogtathatta meg erényeit. Pedig a Tűzmadár első harmadában többször kellett felfigyelnem nem teljesen egyszerre induló belépésekre, szétszóló pizzicatókra is. Ezeket a dirigens nem egyértelmű ütéseivel magyaráztam. Aztán a Scherzóban (A hercegkisasszonyok játéka az aranyalmákkal) minden helyrebillent – pedig ebben néha szinte már nem is vezényelt Rattle: leeresztette a jobb kezét, csak a ballal tartotta fent a zenekarral a kontaktust. A fúvós szólisták kivétel nélkül káprázatos teljesítményt nyújtottak, a vonóskar álomszépen szólt. Mi hát a magyarázat, mi Simon Rattle titka? Kívülről nézve ugyanis korántsem tökéletes, amit csinál: néhol talán még félre is ütött. Nem tudom, mindenesetre pálcája alatt megszólalt a zenekar és megszólaltak a művek. Kimunkáltan, színesen, magukkal ragadóan. Ahogy pedig Kascsej halála után az alig hallható, de hihetetlen feszültséggel vibráló vonósakkordokból megszületett a kürt himnikus örömdallama, ahogy egyre feljebb kapaszkodva végül megkoronázta a művet, egyszerűen mágikus hatást gyakorolt. – Idén hármas ünnep volt május elseje.

(2005. május 1. 11:00 Magyar Állami Operaház – A Berlini Filharmonikus Zenekar hangversenye; Berlioz: A kalóz – nyitány; Bartók: II. hegedűverseny; Stravinsky; A tűzmadár; km.: Leonidas Kavakos (hegedű); vez.: Sir Simon Rattle)