Júlia, Rita

A hét jazzlemeze – Eivind Opsvik: Overseas

2005.05.09. 00:00

Programkereső

E rovat hasábjain már kétszer is volt alkalmam elcsodálkozni a barcelonai Fresh Sound kiadó New Talent sorozatának zenei gazdagságán, a sorozatban megjelent lemezek kompozicionális és hangszerelési bravúrjain. Tiszteletemet az állandó producer ízlése, a fiatal muzsikusok tehetsége és a kiadó rokonszenves műhelyjellege iránt csak fokozta, amikor először meghallgattam az első lemezes norvég bőgős, Eivind Opsvik Overseas-ét.
77c982db-283a-4c49-b281-0cf8af86fc9f

Az Overseas csak annyiban emlékeztet a korábban recenzált Pablo Ablanedo- és Jérôme Sabbagh-albumokra, hogy legalább annyi benne az eredetiség, mint a másik két muzsikus projektjében. Amúgy teljesen más zene, melyet tíz feltűnően tehetséges fiatal muzsikus ad elő különböző felállásokban. Számomra Opsvik elsősorban szerzőnek érdekes. Kompozícióiban jól ismert zenei műfajok – mainstream jazz, rock, minimal zene, electronica, hagyományos klasszikus zene és populáris tánczene – keverednek teljesen egyedi főzetté. Legtöbbször kategorizálhatatlan a számok műfaja, máskor, a Redford és az Earthly esetében jobb kifejezés híján balladáról beszélhetünk, bár itt se szabad tradicionális műfaji határokban gondolkoznunk. A szerzemények mixtúra-jellegét egy fokkal jobban értjük, ha elolvassuk Opsvik egyik szűkszavú nyilatkozatát, amely szerint komponáláskor olyan zenei világokban vándorol gondolataival, amelyek innen vagy túl vannak a jazz-idiómán. Saját bevallása szerint Björk, a Pink Floyd és a Radiohead volt rá bizonyos hatással. Mindennek nincs sok hallható nyoma a megvalósult előadásokban. Viszont a különleges szerkezetű, groove-os felütésű Foxtrot-ot első hallásra Charlie Hunter-szerzeménynek gondolhatnánk, amit a gitáros nem egy gitárközpontú zenekarra írt (gitár helyett itt Fender-zongora szól) egy olyan napján, amikor kedve volt az extenzívebb hangszereléshez, de a szám a középrészen dekonstruktív, atonális, az európai experimentális zenék hatását mutató szöszmötölésbe megy át, majd következik egy altszaxofon- (Stillman), végül egy bőgőszóló, s Jeff Davis dobos már el is üti a szám végét.

Az Overseas nehéz zene – legalábbis abban az értelemben, hogy a bőgős–komponista bonyolult megoldásokat választ, komplikált szerkezeteket játszat el partnereivel, de úgy, hogy a muzsika közben csak pillanatokra, egy-egy szabadabb szólóban és minimalista közjáték alkalmával kelti az emészthetetlenség benyomását. Viszonylag könnyen érthető zene ez a felszínen, csak ha jobban figyelünk, tárulnak fel a kompozíciós furfangok, titkos összecsengések. (Pl. a már említett Foxtrot-ban néhány másodpercig valami sok-sok évvel ez előttről ismerős olasz filmzene szól, egy másik számnak pedig Italian Movie Theme a címe, de onnan hiányzik az előbbi dal játékossága, inkább az a feltűnő, hogy Tony Malaby tenorjátéka helyenként Jan Garbarekére emlékeztet.) Ugyancsak feltűnő Opsvik vonzódása a korai fusion-zenéhez: az Ivandovich című rövid darab, különösen a Wells Hanley kezelte Fender-zongora és Jeff Davis cinhasználata következtében majdnem olyan, mintha egy ’60-as évek végi Miles Davis-lemezről másolták volna ide.

A titkos előreutalások, rejtett Leitmotivok ellenére hagyományos értelemben nem nevezhető egységesnek a lemez. Opsvik bőgőjátéka nem alkalmas rá, hogy mint habarcs összetartson igen eltérő ritmikájú és hangulatú kompozíciókat. Dinamikailag is igencsak ingadozó a repertoár. Ami az egységet mégiscsak biztosítja, az épp a kompozíciók sokszínűsége. A tizenkét darab tizenkét különböző zenei birodalmat képvisel, s a muzsikusok mindezt csak különböző felállásokban tudják érzékeltetni. Például az Ivandovich-ot trióban, a címadó számot kvartettben és a Redford című furcsa balladát septettben adják elő. Különösen szépek és hatásosak a hangszerkettőzések, amikor Fender-zongora és akusztikus zongora vagy két dob szerepel egy számban (Quickstep, Hertzian Waves, Punchball stb.). Opsvik jórészt még hazájában írt zenéje középúton áll az underground világ és a mainstream hagyomány között. Ő maga nyilatkozta valahol, hogy míg Norvégiában az számít különleges művésznek, aki a jazz tradicionális formáit műveli, Amerikában épp fordítva áll a dolog.

A fiatal norvég bőgős 1998 óta él New Yorkban, ahol a Manhattan School of Music növendéke volt. Itt ismerkedett meg az Overseas nem egy előadójával. Sikerült olyan tehetségeket maga köré gyűjtenie, akik egyaránt otthonosan mozognak az amerikai és az európai jazz-formanyelvben, s így Opsvik legmerészebb elképzeléseit is meg tudta valósítani segédletükkel. Különösen talán a két nagyszerű billentyűs játékos munkája tűnik fel a hallgatónak. Wells Hanley-ről alighanem még sokat fogunk hallani, ő korábban nem sok helyen csillogtathatta meg a tehetségét. Viszont Craig Tabornról már régen tudható, hogy az egyik legjobb kortárs zongorista–orgonista. Elég, ha James Carterrel felvett lemezeibe hallgatunk bele.

Az Overseas egy kivételes művészkollektíva közös látomása, s mint ilyen, ritka és értékes lelet a sok mai hamis drágakő között.

(Eivind Opsvik: Overseas; Eivind Opsvik (bőgő), Tony Malaby (tenorszaxofon), Loren Stillman (altszaxofon), Jason Rigby (szopránszaxofon, basszusklarinét), Jacob Sacks (zongora), Craig Taborn (Hammond C3 orgona), Wells Hanley (elektromos zongora, zongora), Gerald Cleaver (dob), Jeff Davis (dob), Dan Weiss (tabla, kanjira, keretdob); Fresh Sound, 2002)