Mátyás

Rattle és a Mahler VIII.

2005.05.09. 00:00

Programkereső

A Mahler VIII. szimfóniáját övező félreértések java része az ősbemutatót szervező, nagyhírű müncheni impresszárió, Emil Gutmann névadásának köszönhető – „ezrek szimfóniája”. Való igaz, hogy soha korábban szimfónia ekkora apparátussal nem szólalt meg a zene történetében.
6acf051d-f95d-4196-b798-1ff813c1f0c1

A müncheni világkiállításra felhúzott Neue Musikfesthalléban 1910. szeptember 12-én este a vékony testalkatú, ekkor már beteg, örökké sápadt, de energiáit soha nem vesztő Mahlert 171 tagú zenekar, 500 fős vegyeskar, 350 tagú gyerekkórus és 8 szólista várta a pódiumon s négy-négy izoláltan elhelyezett trombitás, illetve harsonás a terem másik végében. No, meg a lelkes közönség: több ezer ember, köztük Arnold Schoenberg és Anton Webern, Stefan Zweig és Thomas Mann, Otto Klemperer és Leopold Stokowski, hogy csak néhányat emeljünk ki a legjelentősebb hallgatók közül.

De minden monumentalitása és a mellékneve ellenére, s a kettős kóruson megszólaló, művet kezdő Esz-dúr akkord letaglózó súlyától függetlenül, a VIII. szimfónia Mahler talán legmélyebben kamarazenei indíttatású szimfóniája. Hiszen az óriásira duzzasztott kórusra és zenekarra nem csak azért volt szüksége Mahlernek, mert saját bevallása szerint a „teljes univerzumot” kívánta zenéjében megidézni, hanem mert kíváncsi volt arra a különleges hangzásminőségre, amit 800 ember halk éneklése jelenthet – és az univerzumnak szerencsére ezek a végtelenül puha pianissimók is a részét képezik.

És a VIII. szimfónia koncertszervezőkkel szemben támasztott mérhetetlen igényeinek hangsúlyozása eltereli a figyelmet arról is, hogy a mű egyrészt Mahler legderűsebb – és épp e derű által talán megrendítőbb – zenéinek egyike, s a két tétel alapjául szolgáló, egymás mellé helyezett két szöveg, a teremtő szellemet dicsőítő középkori latin himnusz és Goethe Faustjának zárójelenete milyen gazdag értelmezési hálót hoz létre, s hogy ez a szimfóniát, kantátát, oratóriumot, dalciklust, motettát egyetlen műben egyesítő hangfolyam milyen elképesztő formai és zeneszerzés-technikai ötletek sorát foglalja magába.

Talán épp e sokrétűség okozta – s nyilván a mű előadásának elkerülhetetlen szervezési nehézségei –, hogy hosszú ideig ez a szimfónia volt a legmostohább sorsú Mahler-művek egyike. Ma, amikor csak a VIII. szimfóniának a diszkográfiája több mint ötven tételt tartalmaz, ez már nyilván nem állítható, sőt, karmesterek pályafutásának kötelező állomásává vált az óriási hang- és embertömegeket megmozgató szimfónia előadása. Az idén 50 éves Sir Simon Rattle sem kerülhette el sorsát, 2004 nyarán három koncerten vezényelte Birminghamben a művet, s ebből a három élő felvételből állt össze a most megjelent lemez.

20 évvel ezelőtt elkezdett Mahler-ciklusának befejező darabját stílszerűen a „saját” zenekarával, a City of Birmingham Symphony Orchestrával készítette el Rattle, azzal az egykori „vidéki” zenekarral, amely az ő vezetésének és 18 évi kemény munkának köszönhetően a világ legjelentősebb zenekarainak egyikévé vált. És a felvétel legfőbb erénye éppen a zenekar csodálatos hangzása. Mert bár a kórusok is kitűnően szólhattak a koncerten (City of Birmingham Symphony Chorus, London Symphony Chorus, City of Birmingham Symphony Youth Chorus, Toronto Children’s Chorus), a felvételen valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a hangmérnökök a háttérbe állították őket, s számos alkalommal a szólisták hangjától egész egyszerűen nem hallani a kórust – ami egyszerre teszi valószerűtlenné és zeneietlenné a hangzást. Az ekként előtérbe került szólisták közül kiemelkedik Christine Brewer (szoprán), David Wilson-Johnson (bariton) és John Relyea (basszus), ám meglehetősen ellenszenves hangjával a felvétel legkínosabb pillanatait okozza Jon Villars (tenor). Rattle friss szemmel és a rá jellemző alapossággal nyúl a partitúrához, s bár néha meglepőek a tempóváltásai – bizonyos formahatárokon a hagyományosnál gyorsabb tempóból a megszokottnál lassabb tempóba vált át –, engem kivétel nélkül meggyőzött saját értelmezésének létjogosultságáról. És lenyűgöző hatékonysággal rak rendet a meglehetősen komplex mahleri polifóniában, a két tételt záró tutti szakaszok pedig bődületes erővel szólalnak meg a pálcája alatt.

Talán nem ez a legjobb Mahler–Nyolcadik felvétel, de egy jelentős karmester kéznyomát viseli magán, és számos nagyszerű pillanatot tartogat a Mahler-rajongók számára. Mert Rattle legfőbb erénye, hogy bár mániákusan dolgozik a kristálytiszta hangzáson, előadása soha nem „szárad be”, kezeiben a zene mindvégig élő marad. Mert bár nem tolakodik az előtérbe, nem is vonja ki magát az előadásból, vállalja egyéni látásmódját és önmagát, és a VIII. szimfóniát záró Chorus mysticus talán épp azért válik a felvétel legszebb pillanatává, mert Simon Rattle nem csak a Faustból tudja, hogy mit jelent az „ewig Weibliche”.

(Gustav Mahler: Symphony No. 8 in E flat. City of Birmingham Symphony Orchestra, City of Birmingham Symphony Chorus, London Symphony Chorus, City of Birmingham Symphony Youth Chorus, Toronto Children’s Chorus, Christine Brewer, Soile Isokoski (szoprán), Juliane Banse (szoprán), Brigit Remmert, Jane Henschel (mezzo), Jon Villars (tenor), David Wilson-Johnson (bariton), John Relyea (basszus); vez.: Sir Simon Rattle. EMI Classics 7243 5 57945 2 9)