Aladár, Álmos

Tűz van, babám

2005.05.09. 00:00

Programkereső

Mi köti össze Händel Tűzijáték-szvitjét Wagner Walkürjének zárójelenetével? Mindkettőben tűz van – így a helyes válasz. És Ravel Tzigane-ját mindezekkel, illetve Bizet Carmen-szvitjével? Talán a közös nevező az, hogy mindegyikben van zenekar, feltéve, hogy nem a hegedű-zongora verziót hallgatjuk, esetleg a fúvósötös-átiratot.

Falla és Sarasate között pedig az egyik legfontosabb kapocs az, hogy bár mindkettő spanyol, és mindkettejük nevében szerepel a „de”, ezt Sarasate nevénél (helyesen) nem szoktuk kiírni, míg Fallánál (helytelenül) igen. És még sok-sok összefüggést találhatnánk a péntek este a Pannon Filharmonikusok koncertjén elhangzott hat mű (-részlet) között, csak zeneit nem.

A Nemzeti Hangversenyteremben megtartott négy részes hangversenysorozat záró koncertjén tehát a tűz lett volna a művek közti kapocs (akár tehénszívek közt a bőgés), de mint a mellékelt ábra mutatja: ezúttal ez mondvacsináltnak hatott. Zeneileg pedig egyenesen gagyinak, provinciálisnak tűnt egymás után játszani egy barokk szvitet és egy huszadik századi virtuóz hegedűdarabot, majd egy Wagner-operarészletet és egy spanyol táncos szvit-tételt. Az első koncerten („a víz”) Dvorák, Smetana és Muszorgszkij kifejezetten jól összeillett, előkészítve Debussy Tengerét, a következőn („az álom”) három összeillő (teljes) mű szépen megfért egymással, köztük is volt népszerű (Rimszkij-Korszakov vagy Mendelssohn vonatkozó darabja) és ismeretetlen (Hindemith Nobilissima visionéja). Tehát lehet tematikus műsort szerkeszteni, felidézve a közismert műveket és népszerűsítve a kevésbé ismerteket – csak nem elég a művek címét nézni, a zenei szempont tökéletes mellőzésével. (A következő szezon hasonló sorozata a frappáns „Vonzások és választások” címet viseli, gondolom, utána jön a „Háború és béke”, majd a „Vörös és fekete”, esetleg a „Büszkeség és balítélet”, utóbbinál nem a művek, hanem a karmesterek fognak az egyik vagy a másik kategóriába tartozni.)

A sorozat első két koncertjén is jelen voltam a Nemzeti Hangversenyteremben– akkor lényegesen magasabb zenei színvonalat kaptunk, mint május 6-án este. Händel Tűzijáték-szvitje orrnehéz egy ilyen műsor elején (ezt érezhette a közönségnek az a fele, mely az első tételszünetbe beletapsolt), ebben az előadásban ráadásul farnehéz is volt. Nem az a baj, hogy jókora modern együttes játszik Händelt (tessék meghallgatni Beinum vagy Boulez Vízizenéjét, semmi baj a modern nagyzenekarral). Hanem hogy az együttes nem kelti a könnyedség látszatát. A trombita hiába van előtérben, ha minden indulás elején van egy icipici gikszer – épp ez különbözteti meg a profit a lelkes amatőrtől. Igazán a fafúvósállásokkal lehettünk elégedettek, a rezek közül a kürtök messze pontosabbak és egyenletesebbek voltak, mint a több szólóhoz jutó trombiták. A zenekarban helyet kapott egy (ha jól láttam, elektronikus) csembaló – sajnos róla nem mondhatnám, hogy pontos lett volna. A tanáros mozdulatokkal, ergonomikusan vezénylő Uri Mayer más ültetést alkalmaz, mint Hamar Zsolt, és kezdem úgy érezni, ehhez a teremhez (sajnos) jobban illik az utóbbi, amelyben a csellók középen kapnak helyet. Persze az is lehet: Hamar Zsoltnak volt köszönhető, hogy az említett másik két koncerten kiegyenlítettebben szólt a zenekar, ha nem is hibátlanul. Most csak rövid pillanatokig lehettünk elégedettek a hangzással.

468b83b1-72cb-4d8a-8889-b6cb599fdf71

Az est messze legjobb szereplője a Salvatore Accardo helyett beugró Lendvay József volt. Ravel és Sarasate virtuóz művét nemcsak lenyűgözően fölényes technikai tudással adta elő, hanem stilárisan is remekelt. És ezekhez a darabokhoz illik az a színészi játék is, amelyet látni is érdemes, nem csak hallani. Az első rész második felében tehát kimondottan jól szórakoztam, a zenekar és a karmester is élvezte a hegedűművész játékát, a kíséret pontos volt, köszönhetően annak is, hogy Lendvay folyamatosan kommunikált a zenekar tagjaival. És bár e két mű címében nem szerepel a tűz, az előadásban annál inkább jelen volt.

A szünet után Wagner Tűzvarázsát a zenekar mintha Sarasate és Falla művéhez szerette volna közelíteni. Aki először hallotta ezt az igen rövidke Wagner-részletet, annak számára nem derült ki, hogy a Walkür nem a Hoffmann meséi és a Marica grófnő közt keresendő az értékpalettán. A nyúlfarknyi Falla-tétel, a Tűztánc sem hozott különösebben izgalomba, tisztességgel el volt játszva, de semmi több, és körülbelül ugyanez vonatkozik Bizet szvitjére is, amely elsősorban közismert volta miatt kapott akkora tapsot, hogy a karmester érdemesnek látta megismételni az utolsó tételt (mely egyébként az opera eleje).

Így nem avval a jó érzéssel hagytam el a hangversenytermet, mint a sorozat másik két koncertjén: hogy hallhattam a legjobb vidéki együttest, hanem Kardos G. György Jutalomjátékának vidéki színtársulata jutott eszembe. Sokféle műsor- és közönségszervezési politika létezik ugyanis, de ha a mércét nem egyre feljebb teszi egy együttes, hanem a közönség azon tagjainak igényeihez igazítja, akik a Carmen-szvitbe is beletapsolnak, akkor a jövőben is hiába keressük zenélésükben a tüzet – port és hamut lelünk majd helyette. Bízom benne, hogy nem így lesz.

(2005. május 5. Nemzeti Hangversenyterem; A Pannon Filharmonikusok koncertje – „A tűz"; Händel: Tűzijáték-szvit; Ravel: Tzigane; Sarasate: Carmen-fantázia, op. 25; Wagner: Tűzvarázs; Falla: El amor brujo – Tűztánc; Bizet: Carmen-szvit; km.: Lendvay József; vez.: Uri Mayer)