Fülöp, Evelin

Bach – Celibidache – h-moll mise

2005.05.11. 00:00

Programkereső

Különösnek tűnhetne, ha éppen e lap hasábjain akarnám kétségbe vonni a hangfelvételek fontosságát. Mivel azonban Sergiu Celibidache lemezéről írok, a felvetés mégis jogosnak tetszik. A román származású karmesterről köztudott ugyanis, hogy nem készített felvételeket.
576d8bc9-6f15-4eab-a412-a09e0a2db987

Celibidache úgy vélte: a hangzás csak reális térben, vagyis koncerten tapasztalható meg. A mű előadása pedig döntően függ a tértől, amelyben elhangzik. Ezért a koncertteremhez „igazított” interpretáció lemezre véve tulajdonképpen már nem tekinthető érvényesnek.

Celibidache ugyan valóban nem készített lemezt, az archívumok azonban számos hangverseny-felvételét megőrizték. Az 1996-ban elhunyt karmester fia nemrég döntött úgy, hogy közülük néhányat megjelentet. Sok tekintetben osztom Celibidache hangfelvételekkel kapcsolatos aggályait, mégis úgy vélem: jó, hogy napvilágot láthatott ez az 1990-es koncertfelvétel. Nemcsak azért, mert a hangverseny, amelynek az emlékét felidézi, nyilvánvalóan kivételes esemény volt, hanem azért is, mert egyfajta zenei testamentumot rögzít: egy jelentős régizenei ismeretekkel rendelkező nagy karmester pályájának végén, 78 éves korában így képzeli el Bach h-moll miséjét.

Celibidache érdeklődése a régi zene iránt egészen berlini tanulóéveiig nyúlik vissza – disszertációját Josquin kompozíciós technikájáról írta. A kezdetektől repertoárján tartotta Andrea és Giovanni Gabrieli, Monteverdi, Frescobaldi, Corelli és Purcell műveit. Mindenek fölött azonban Bach művészetét tisztelte. Olyannyira, hogy a Máté passiót például még élete végén sem merte előadni – túlságosan nagynak érezte a felelősséget. A h-moll mise vezénylését is csak azért vállalta, mert közel ideális próbafeltételek álltak rendelkezésére.

Azért kell feltétlenül szót ejteni Celibidache régizenei tájékozottságáról, mert a felvétel hangzása egyáltalán nem tűnik „historikusnak”. Celibidache jól ismerte a XVIII. század előadói gyakorlatára vonatkozó munkákat, csak éppen sok esetben eltérő konzekvenciákat vont le belőlük, mint az úgynevezett „régizenei mozgalom” tagjai. Először is: a felvételen közreműködő Müncheni Filharmonikusok (Celibidache saját együttese) modern hangszereken játszanak. Másodszor: a tempók kérdésében helyenként jelentős eltérések mutatkoznak a historikusok és Celibidache felfogása közt. A különbség az első tételben a legszembetűnőbb: a román karmester vezényletével ez másfélszer annyi ideig tart, mint John Eliot Gardiner előadásában.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy produkciókat és karmestereket méricskélek egymáshoz, és főleg nem szeretném mentegetni Celibidache előadói elképzeléseit. Nincs is rá szükség: gondosan kimunkált, mélyen zenei interpretációja önmagáért beszél, s még ha nem is értünk egyet annak minden részletével, a minőségét nemigen vitathatjuk.

Celibidache felvételének legnagyobb erénye a hangzás plaszticitása. Ez a zenekritikusok által gyakran csupán nyelvi sablonként használt szó itt valódi jelentéssel bír. Vonatkozik egyrészt a zenei karakterek világos, egyértelmű megformálására, másrészt a polifon szövet áttetszőségére. Mindig pontosan hallható, hogy éppen mely szólamok fontosak, melyek kevésbé; hogy melyik szólam hoz tematikus anyagot és melyik csak ellenpontoz; hogy melyik hang a késő és melyik a késleltetett. Ugyanakkor az alárendelt szólamok is élőbbek, jobban hallhatók, mint sok más felvételen. A plasztikus hangzást szolgálja végül az aprólékosan kidolgozott, precíz artikuláció, frazeálás is.

Az imént említett áttetsző polifónia megvalósításában elsősorban az énekkart illeti dicséret. A mainzi Johannes Gutenberg Egyetem Bach-kórusa profi együtteseket megszégyenítő módon, tisztán, stílushűen, értelmesen és nagyon lelkesen énekel. A lelkesedés azonban nem ragadtatja őket túlzásokra: a hang szépsége, kiegyenlítettsége még a nagy fortékban sem sérül. Általában is egyfajta nagyon jóleső könnyedség, ruganyosság jellemzi az énekkar hangzását. A szólisták közül Barbara Bonney emelkedik ki makulátlanul tiszta, nemesen csengő, kevés vibrátót alkalmazó énekmódjával. Peter Schreier lírai hangszíne jól illik a tenor szólistát foglalkoztató két tétel karakteréhez – kár, hogy a Benedictus-ban egy-egy magasabb hangja nem mindig optimálisan szólal meg. A két mezzoszoprán és az alt szólista teljesítménye átlagosnak, a basszistáé inkább kissé átlag alattinak mondható.

A Müncheni Filharmonikusok játéka ékesen bizonyítja, hogy autentikus Bach-interpretáció modern hangszereken is lehetséges, ha az előadó ismeri a korabeli instrumentumok hangzását és játékmódjait. Celibidache, aki egyébként szenvedélyesen gyűjtötte a régi hangszereket, ilyen muzsikus. Pontosan tudja, mi a Bogenvibrato (Et incarnatus, Crucifixus), hogyan és mikor kell inegalité-t játszani (Qui sedes), hogy mi a jelentésük a páros kötéseknek (Et in terra pax)… Ha azonban csupán egy tételt kellene kiemelni e több mint kétórányi felvételből, az a Confiteor lenne. A h-moll mise (és talán az egész Bach-életmű) legelképesztőbb harmóniai fordulatait tartalmazó „Et expecto resurrectionem mortuorum” szakasz döbbenetes feszültséggel szólal meg Celibidache pálcája alatt. És ebben a pillanatban minden lemez-szkepszisem megdől: visszafojtott lélegzettel ülök a hangszórók előtt.

(Bach: h-moll mise, BWV 232; km.: Barbara Bonney, Danila Donose, Maria Ruxandra, Cornelia Wulkopf, Peter Schreier, Yaron Windmüller (ének), Bach-Chor der Johannes Gutenberg-Universität Mainz (karig.: Joshard Daus), Münchner Philharmoniker, vez.: Sergiu Celibidache; EMI 5 57844 2)