Bernát, Felícia

Fakulás nélkül

2005.05.16. 00:00

Programkereső

„Azok, aki ismernek, tudják, hogy én egész életemben ilyen zenét csináltam. Persze mindig lesznek olyanok, akik számon kérik Stevie Wonderen, hogy miért utánozza Jamiroquai-t.” – nyilatkozta Marc Moulin 2001-ben megjelent, nagy feltűnést keltő és hatalmas sikert aratott lemeze, a Top Secret védelmében. Azokra a vádakra reagált ezzel, amelyek szerint a nehezen besorolható műfajú acid jazznek, electropopnak, funkynak és ki tudja még mi minden másnak keverékét hordozó koronggal Moulin csak az ezredfordulón oly népszerű electro-jazz divathullámát lovagolta meg.
e65d6f08-7f1b-46cf-9fa7-490a2526f366

Most, hogy a Blue Note újra kiadta a 30 évvel ezelőtt megjelent Sam’ Suffy című lemezét, bármelyik jazztörténeti hatáskörrel rendelkező bíróság felmentheti e vádak alól Moulint, hiszen ő nem meglovagolta ezeket a divathullámokat, hanem megteremtette. Mégpedig többek között éppen az 1975-ös Sam’ Suffy-val, mely hangzásában és szellemiségében is megállja a helyét bármelyik progresszív s a könnyebb műfajoktól nem idegenkedő mai jazz- vagy DJ-guru lemezével szemben.

A gyűjtők, Moulin-rajongók és lemezlovasok számára megjelenése óta elérhetetlen album az azóta felnőtt generáció számára revelációként fog hatni: az rendben van, hogy egy újszülöttnek minden groove új, de miként lehetséges, hogy 30 éve is eszébe juthatott az embereknek ilyesmi? Az aszimmetrikus ritmikájú Le Saule vagy a Beau Galop lüktetésétől bármelyik mai ínyenc-DJ megnyalja majd mind a tíz ujját, az ötrészes, több mint húszperces Tohubohu pedig nem csak Richard Rousselet nagyszerű szárnykürt-szólóitól, Jasper Van' T Hof érzékeny elektromos-zongora játékától és Bruno Castellucci biztos hátteret adó dobolásától válik a lemez legizgalmasabb darabjává, hanem a kollektív improvizáció szabadságától és a jazzben talán először alkalmazott „musique concrète” különleges hangzásaitól. A zajokat és természeti hangokat a zene részévé tevő, 1950-es évekbeli kortárszenei irányzat alapítói talán nem gondoltak arra, hogy negyed századdal később eszébe fog jutni valakinek eredményeiket a jazz és a tánczene területén is kamatoztatni, de hát Moulin nem lenne Moulin, ha nem járna mindig valami különlegesség a fejében.

S hogy aztán e különlegességek némelyike divattá vált, azért ő a legkevésbé hibáztatható. Jazztörténeti előadások talán nem a Sam’ Suffy-t fogják kiemelni mint a ’70-es évek legfontosabb lemezét, de értékét jelzi, hogy az azóta eltelt három évtizedben semmit nem fakult a frissessége, ami azt jelenti, hogy ma is kifejezetten jó hallgatni. Ez pedig egy zene esetében nem utolsó szempont.