Orbán

A hét jazzlemeze – Claudine François Quartet: Lonely Woman

2005.05.17. 00:00

Programkereső

Ha Claudine François érdeklődése nem fordul az improvizatív zene és a jazz irányába, ma ő is minden bizonnyal végigzongorázná a zeneirodalmat Bachtól Dutilleux-ig, és nevét Georges Pludermacheré és Cédric Tiberghiené társaságában emlegetnék. A pianista azonban úgy döntött, szívesebben kísérletezik „a nagy elődök”: Thelonious Monk és Ornette Coleman, illetve mai és egykori társak (Steve Potts, Jim Pepper), valamint saját szerzeményeivel hagyományos jazz-keretek (kvartett) között.
674a5e48-f9d8-4cf0-8852-5c6a4ca88ae8

Claudine François jazz-karrierje valamikor a nyolcvanas évek első felében kezdődött, amikor megismerkedett John Betsch dobossal (későbbi férjével) és Jim Pepper tenorszaxofonossal, akikkel első albumait rögzítette. Lényegi találkozások voltak ezek, s azért kell róluk beszélni egy lemezkritikában, mert Claudine François mai zenéjének megértéséhez adhatnak kulcsot. Betsch Max Roach és Archie Shepp tanítványa volt Amherstben, a University of Massachusetts hallgatójaként, majd többek között Dewey Redman, Abbey Lincoln, Jeanne Lee és Steve Lacy partnere lett. (Magyarországon Pharoah Sanders együttesének tagjaként mutatkozott be Győrben.) 1985 óta él Európában, de zenei gyökerei természetesen ma is az afro-amerikai kultúrához kötik, s közvetítésével Claudine François is közelebbről megismerkedhetett a hatvanas évek jazz-avantgarde-jával, illetve annak későbbi utórezgéseivel. S ugyanezt a zenei világot sugározta irányába Jim Pepper is, aki legjobb albumain az indián zenei tradíciókat keverte a jazz-idiómával. Pepper korai mentora Ornette Coleman volt: ő beszélte rá, hogy zenéjébe építse bele indián gyökereit. Jó évtizeddel később az egykori Coleman-sidemannel, Don Cherryvel készített felvételeket és turnézott világszerte. Jim Pepper 1989 májusában rögzítette Camargue című lemezét, amelyen Claudine François, Ed Schuller és John Betsch kíséri. Meglehet, hogy nem ez Pepper legfontosabb lemeze, de minden bizonnyal azok közül való, ahol a legtisztábban fúj. A Lonely Woman tanulmányozása szempontjából pedig különösen fontos zene ez, hiszen egyrészt szaxofon–zongora–bőgő–dob kvartett szólal meg rajta, másrészt az itt hallható tizenegy számból nyolcat François írt. Helyesebb lenne tehát, ha egy jazzlexikon a pianista, nem pedig az egykori tenoros lemezeként jegyezné a Camargue-t.

Hogy egy ennyire harmonikus lemezt sikerült készítenie a nem sokkal később elhunyt muzsikusnak, abban a komponista Claudine François európai játékstílusának is jelentős szerepe lehet. A párizsi zongorista ugyanis nem a szokásos free kísérők közül való volt, hanem a maga „klasszicizmusával” új formanyelvvel gazdagította az amerikai társak zenéjét. A zenei hatás tehát kétirányú volt e művészi kapcsolatban. Hogy Jim Pepper milyen fontos szerepet játszott a francia zenész művészi fejlődésében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mostani lemezt záró Flying Eagle (ismét Claudine François szerzeménye), amely akár az In memoriam Jim Pepper címet is viselhetné. Emlékezetes téma remek szopránszaxofon- és zongoraszólókkal: így jellemezhetnénk röviden ezt az egyetlen porcikájában sem érzelgős számot, mely mint arról a francia szaksajtó (Jazz Magazine, Jazzman) hírt adott (angol nyelvű irodalma nincs a lemeznek), azért kapta e címet, mert Jim Pepper indián törzsi neve Repülő Sas volt.

Amikor a Lonely Woman zenetörténeti környezetét próbáljuk rekonstruálni, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy e zene felett végig ott lebeg Steve Lacy jótékony szelleme is. Természetesen elsősorban Potts szólóiban halljuk meg a szopránszaxofonos mester hatását, akivel Potts sok éven át játszott együtt a hetvenes évek eleje óta. De ott rejtezik a Lacy-spiritusz Avenel és Betsch játékában is, akik mindketten sokat dolgoztak (haláláig) Monk leghűségesebb interpretátorával. S Lacy mellett ott magasodik a háttérben Ornette Coleman sziluettje is, akitől Claudine François két fajsúlyos kompozíciót választott ki az új lemezre. Az egyik a Law Years, egy bluesos mestermű, mely ugyanakkor nem tartozik a szaxofonos legismertebb szerzeményei közé. (CD-n csak 2000 óta hozzáférhető, amikor a The Complete Science Fiction Sessions új kiadása napvilágot látott.) A pianista mégis biztos kézzel dolgozza fel a művet, mely Potts „vad” szólója miatt talán a lemez legnyersebb felvétele. Az eredetileg az 1959-es The Shape Of Jazz To Come-on megjelent Lonely Woman viszont nem szorul különösebb bemutatásra. A műfaj egyik legkatartikusabb témájáról van szó, mely furcsa módon (a teljesen más karakterű Ramblin’ mellett) talán az egyetlen repertoár-státuszt elért korai Ornette-szám. Olyan alapmű, melynek minden feldolgozása fontos zenei esemény, minőségtől szinte függetlenül. Claudine François előadása ráadásul igen ihletett, Potts itt természetesen altszaxofonon játssza a témát.

A címadó szám tehát a CD egyik csúcspontja, a másik viszont minden bizonnyal a The Seagulls Of Kristiansund című, a nyolcvanas években keletkezett lassú, sőt elégikus Mal Waldron-opus. Ez Jean-Jacques Avenel nagy pillanata a lemezen: a szám felénél vonóval kezd játszani, s a tengeri madaraknak olyan örök emléket állít, mint annak idején Reggie Workman a fekete zongorista lemezén. Avenel parádés játékát mesterien kerekíti egésszé a kvartett másik három tagja. John Betsch kísérő játékát elég, ha csak a címadó számban, illetve a Seagulls-ban figyeljük meg közelebbről: hamar kiderül majd, milyen elemi erejű és értő muzsikus, aki úgy lesz motorja a kvartettnek, hogy közben alig kerül szólószerepbe.

Kevés mai koncertlemezt ismerünk (a Lonely Woman felvételei a Forum Léo Ferrében készültek Ivry-sur-Seine-ben, 2003. június 18-19-én), mely olyan átgondolt és kontemplatív, mint ez a sajnálatosan visszhangtalanul maradt, nagyszerű francia kiadvány.

(Claudine François Quartet: Lonely Woman; Claudine François (zongora); Steve Potts (szoprán- és altszaxofon); Jean-Jacques Avenel (bőgő); John Betsch (dob); Marge, 2004)