Bernát, Felícia

"Én hívtam meg saját magam"

2005.05.17. 00:00

Programkereső

Denis Russell Davies vezényelte a gyerekkórus jubileumi koncertjét A világszerte elismert amerikai karmester, Denis Russell Davies vezényelte a Magyar Rádió Gyermekkórusát a Zeneakadémia nagytermében, az együttes fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő koncerten. Davies szerint komoly veszély, ha az állam kivonul a kultúra támogatásából, mert még a tengerentúli példák is azt mutatják, hogy a szponzoráció és a mecenatúra önmagában nem elég.

- Mikor találkozott először a Magyar Rádió Gyermekkórusával, s hogyan jött a mostani meghívás?

- A kilencvenes évek végén honfitársam, a klasszikus zenét, dzsesszt és tradicionális zsidó dallamokat zseniálisan kombináló John Zorn egyik darabjának európai bemutatójára készültem, s ebben a műben szerepel egy roppant nehéz, hatszólamú gyerekkórus. Sokáig tanácstalanok voltunk, hogy kik lennének alkalmasak a feladatra, majd ajánlották a budapesti gyerekeket, akik tényleg nagyszerűen megoldották. Azóta többször dolgoztunk együtt, főleg kortárszenében, így Philip Glass műveiben. A mostani koncertre én hívtam meg saját magam: tavaly nyáron mondtam Thész Gabriellának, a kórus vezetőjének, hogy ha tudunk találni egy üres napot, akkor nagyon szívesen jövök. Kicsit sűrű lett a program: előző este még Stuttgartban vezényeltem, másnapra Amszterdamba kellett érnem, de örülök, hogy itt lehettem.

- A 20. században nagyon eltávolodtak egymástól az előadóművészek és a zeneszerzők; ön viszont gyakran vezényel kortárszenét, és jó néhány komponistával alakított ki folyamatos együttműködést, már-már baráti viszonyt.

- Sohasem értettem azokat a kollégáimat, akiket zavar, ha egy zeneszerző ott van a saját művének próbáin, előadásain, és elmondja a véleményét. Persze ilyenkor nagyon kell koncentrálni, és az előadó valahogy közvetlenebbül érzi a saját felelősségét, mint akkor, amikor két-háromszáz évvel ezelőtti remekműveket szólaltat meg. Tapasztalatom szerint rengeteget lehet tanulni a zeneszerzőkkel közös munkából, minden karmesternek érdemes lenne kipróbálni.

- Az operarendezők sztárallűrjeit, formabontó elképzeléseit is ilyen könynyen viseli?

- Néha vitatkozunk, birkózunk, de végül mindig megállapodásra jutunk. Tudomásul kell venni, hogy vizuális korban élünk és az opera önmagában is vizuális műfaj, így a rendezőknek joguk van ragaszkodni az elképzeléseikhez. A karmesternek viszont természetesen az a feladata, hogy megőrizze és közvetítse a zene szépségét.

- Ön amerikai, de az év jelentős részét Németországban és Ausztriában tölti. Hogyan látja a tengerentúli és az európai zenei élet hasonlóságait és különbségeit?

- Amerikában évtizedekig azzal hitegették magukat a szakemberek, hogy állami szerepvállalás nélkül is lehet színvonalas zenekultúrát teremteni. Ma már számukra is nyilvánvaló, hogy a szponzoráció és a mecenatúra önmagában nem elég, az állam koordinációs szerepére és anyagi támogatására is szükség van. Nagyon veszélyesnek látom, hogy az Európai Unió bizonyos országaiban az állam kezd kivonulni a kultúra támogatásából: több száz éves hagyomány tűnhet el és pótolhatatlan veszteségek keletkezhetnek, ha ez a tendencia folytatódik.