Bernát, Felícia

Kamaszkoruk legszebb nyara

2005.05.18. 00:00

Programkereső

Ötvenéves a Magyar Rádió Gyermekkórusa. Azon a túlságosan kézenfekvő viccen kívül, hogy nahát, nem is látszik rajtuk, nem sok jutott eszembe a hírről, legalábbis az ünnepi hangverseny kezdetéig. Két ember álma volt a kórus az ötvenes években, sikerült nekik, Botka Valéria és Csányi László kitalálták, létrehozták, sikerre vitték.

Mindannyian emlékszünk még a régi híradókra: a gyermekkórus Japánba utazott, illetve a gyermekkórus megérkezett Japánból. Azóta változtak valamicskét az idők, Japán sincs olyan lehetetlenül messze, nem csak sportriporterek és éneklő lánykák tudnak mesélni róla. Ezt persze észrevettük mi is, észrevették a gyermekkórusnál is, csak mi nem vettük észre, hogy ők észrevették. Nevetséges helyzet.

Azt akarom mondani, hogyha valaki azt hiszi, hogy a rádió gyermekkórusa ma is matrózruhás lányokból és elálló fülű legénykékből áll, akik Magyarországot képviselik a nagyvilágban, és a Kodály-módszert mutatják be eleven példaként önmagukon, az elég nagyot téved. Pedig feltehetően ezért nem volt súlyosan telt ház az ünnepi hangversenyen. Anélkül, hogy hallanánk, elég nehéz levonni a legfontosabb tanulságot, ami számomra így szól: ha ez GYERMEKkórus volt azelőtt, akkor most gyermekKÓRUS, zenei intézmény. Nem az a legérdekesebb bennük, hogy jaj, de kicsik, és mégis, hanem ahogyan énekelnek. Pontosan, tisztán, sajátos hangzással. Ja, persze, hiszen gyerekek. Gyerekek? És zeneileg mégis ennyire biztosak? Erre mondja a jelenlegi vezető karnagy, Thész Gabriella, hogy ha valamit elénekelnek, a gyerekeknek meg kell tanulniuk az egész művet. Hozzá kell szokniuk, hogy nem az énekesekre figyelnek, hanem a hangszeresekre. Esetenként még csak nem is a karmesterre, hanem csakis a zenére. Ebből keletkeznek aztán a legendák, amikor egy karmester nem int, és a kórus mégis hibátlanul lép be, vagy int a karmester, de rosszul, és a gyerekkar az egyetlen, amely még tudja, hogy mi történik, és akik után szépen rendeződnek a többiek is.

Körülbelül ezt mondja az ünnepi est vendége, mondhatni sztárvendége, az amerikai születésű, a nemzetközi első osztályban is nagyon elöl szereplő karmester, Dennis Russell Davies. A megjelenése meglepetés, mert a kórus körüli felnőttek mind kifejezetten szép, tiszta arcú, lelkes emberek, bizonyára nem lehet következmények nélkül zenével és gyerekekkel foglalkozni. Dennis Russell Davies azonban csak zenével foglalkozik, és elsőre elég vad jelenség, kopasz, borostás, fülbevalós férfiú. Energikusan vezényel, de azért csak egy pálcával hadonászó pasas - bár erre is van magyarázat. A vendég honorárium nélkül vállalta a fellépést, és csak egy próbára volt ideje. A zenekarnak a jelek szerint ez nagyon kevés.

Ami a látványt illeti, Thész Gabriella vezénylése számomra erőteljesebb élmény: nagyon tiszta, nagyon kifejező mozdulatok. De ez most mindegy, Dennis Russell Davies tényleg sztárvendég, és jó látni, hogy egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy sztárvendég, nem tulajdonítja magának az érdemet, hanem másnap, a hotelben arról beszél, hogy egy ilyen koncert mindenkinek jót tesz. Ő töltekezik, hiszen csak vendég, nem az ő nyakában van a teher, egyébként is megérteti magát zenekarokkal és kórusokkal a nagyvilágban. Itt neki csak zenélnie kell, de bizonyára a gyerekeknek sem árt, ha van egy felnőtt barátjuk, akitől tanulhatnak zenét, interpretációt, valamit, ami kicsit túlmegy a kórusi hétköznapokon. Arra a kérdésre, hogy ő mit tanul tőlük, azt feleli: elfogulatlanságot, felszabadultságot, azt, hogy egy gyerekkórus tagja nem viseli magán a fellépés terhét, nem szorong a pódiumon, mert élvezi ezt a komolyan vehető játékot. Ez lenne az ártatlanság? Igen. És optimizmus. Az a hit, hogy az emberek a legjobbat akarják nekik.

Sokat mesélnek és csodálatos dolgokat. Dennis Russell Daviesnek hat gyereke van, harminckilenc és négyéves kor között, és tapasztalatból tudja, hogy amit ma az oktatás elfecsérelt időnek képzel, vagyis az éneklés és zenélés, mennyit segít a gyereknek és felnőttnek az élet legegyszerűbb, leghétköznapibb pillanataiban. Thész Gabriella elmondja, ahogyan keverednek a szerepek. Anya, tanár, zenésztárs, kamarapartner és mégis vezető. Anyaként, otthon talán engedékenyebb, vezetőként viszont nincs mese. Tízkor lámpaoltás. Ebből nem engedhet, mert érezniük kell a gyerekeknek, hogy mik a szabályok, amelyeket be kell tartani. Kicsiben és nagyban is, életben és zenében is. Ha hazajönnek egy nagy turnéról, utána esetleg két hétig nem alszik, mert akkor éli át, hogy mekkora felelősség volt a nyakában.

Majdnem mindent értek már, csak azt nem, hogy miért tudják ennyire a gyerekek, hogy mit énekelnek. Nem zeneileg, hanem érzelmileg. Egy olyan Bartók-kórust, mint a Ne hagyj itt címűt. "Csak azt mondd meg rózsám, melyik úton mégy el, felszántatom én azt aranyos ekével." És mindezt - mondja Thész Gabriella, és nem csak mondja, hanem a kezével rajzolja is a levegőbe - egyenletes negyedekben. Nincs semmi, csak ez, folyamatosan. Ennél kegyetlenebb fájdalom nincs. Hogy tudja ezt a gyerekeknek elmagyarázni?

"Ugyanezt mondom nekik. A gyereknek ez tökéletesen elég. Egy tizenhárom éves gyerek sokkal jobban érti, mint egy tizennyolc. Vagy egy huszonöt. Vagy egy negyven. Mindenki még egyszer megérti ugyanazt az életben. A gyerek tizenhárom éves korában látja a világot maga körül szétesni. De ha elénekli a Ne hagyj ittet, amit nekem minden évben elénekelnek, amikor évvége van és szerenádot adnak, ha átéli, hogy valakit úgy is el lehet engedni, hogy szeretem és nem gyűlölöm, és én ezt meg tudom tanítani egy tizenhárom éves gyereknek, akkor nagyon szerencsés ember vagyok."

Attól tartok, hogy már kissé kiöregedtem a gyermekkórusból. Pedig ha hallgatom, ahogy magyarázza, ha nézem Thész Gabriella kezét, ahogyan azokat a fájdalmas és egyenletes negyedeket üti, akkor egy pillanatra én is értem.