Eleonóra

A hét jazzlemeze – Belinda Underwood: Underwood Uncurling

2005.05.24. 00:00

Programkereső

A „Varázslat a nagybőgővel” címet adhatnánk a fiatal énekesnő lemezborítójának. Az egy kicsit Man Ray stílusában készült többértelmű fotó (Melissa Underwood, az énekesnő húga műve) a bőgő csigavonala és az emberi arc körvonalának rokonságát, a hátsó borítón látható kép pedig egy nagybőgő alakú növény és a hangszer formai azonosságát jelzi. A „varázslat”-ot a borítón látható betűtípus sugallja: boszorkányokról szóló könyvek fedelén láthatunk efféle karaktereket.
edb82741-bede-4e16-9262-3c9d90cf69dd

Pedig az Underwood Uncurling-en semmi varázslatost vagy misztikust nem találunk. Ellenkezőleg: a cím inkább arra utal, hogy a most huszonnyolc éves énekesnő (és nagybőgős-komponista) megnyílik a zenehallgatónak, megmutatja, hogy zenei tanulmányainak megkezdése óta hova, meddig jutott el, s azt is elénekli, mi történt az életében az elmúlt néhány évben.

Minthogy a saját kompozícióknak önéletrajzi fogantatása is van, természetes, hogy Belinda Underwood előadása érzelemgazdag, viszont talán egyetlen pillanat sincs a lemezen, amikor az érzelmek az érzelmességnek adnák át a helyüket. A vágy, a szerelem, a csalódás természetes velejárói a mindennapoknak, a velünk történt események felnagyítása pedig az önimádat egy fajtája volna. Efféle gondolatokat sugallnak a nagyrészt díszítetlenül előadott dalok, legyenek saját szerzemények vagy standardok. Persze emocionális megnyilatkozásokért különösen a saját számokat érdemes figyelni. Itt azt vehetjük észre, hogy a deklamálás gyakran az énekbeszédhez közelít, s ettől a szomorkás lírai dalok egy prózaibb, narratív minőséggel is gazdagodnak. A lemezkezdő örökzöld, a Born To Be Blue előadása például nem világfájdalmas blues, hanem az alapsémára ügyesen építi rá a csipetnyit alternatív előadást, amitől modern és izgalmas lesz a jól ismert melódia. A blue atmoszférát már a kezdő dalban szépen kiemeli Phil Baker bőgőszólója is. Olyannyira pontosan simul a bőgős játéka a dal egészébe, hogy a hallgató még jó néhány percen át tudná élvezni a szólóját. A Trees című saját szerzeményben, amely talán még a címadó számnál is jobban sikerült, ugyanez a hangulat tér vissza, bár itt a bőgő dominanciáját egy rövid zongoraszóló ellenpontozza. S ahogy haladunk előre Belinda Underwood világában, mindjobban érezzük, hogy az énekesnő pontosan fogalmazott, amikor azt nyilatkozta: a dalok egymásutánja egy előadóművész és magánember őszinte megnyílási folyamatát tükrözi. Akár egy lassan szétnyíló szirmú növény. Bőgőalakú, mint amilyen a hátsó borítón látható. Lehet, hogy az előadó vitatkozna velem, mégis úgy érzem, a saját történet zenés elmesélésének egyik leghitelesebb darabja a miniatűr Later Baby: egy kereken három perces, keresetten dalszerű pillanatfelvétel, amelyben a szöveg mintha egy köznapi monológot vagy egy dialógus egyik felét örökítené meg. Ennek az előadásmódnak jól ismert hagyományai vannak a jazzben és a rockban: Joni Mitchelltől egészen a stílust talán legjobban művelő Karen Mantlerig. Ugyanezt az irányt folytatja a Say My Name is, csak lassú, szomorkás, lírai darab formájában, a Karen Mantler számaiénál kiszámíthatóbb sémákkal, straight-ahead előadással.

A saját kompozíciók közül érettségével kiemelkedik a World Peace Blues, melyben nem mindennapi scattelési képességeit is feltárja az énekesnő. Itt szintén hallható egy meghatározó bőgőszóló a nagy David Friesen, Underwood mentora előadásában. Szintén Friesen a vendégszólista a Light As A Feather albumról kiválasztott You’re Everything-ben, mely valóságos kötéltánc. A bonyolult Chick Corea–szerzeményben Underwood a teljes természetességig csupaszítja stílusát; néha attól félünk, hogy a nehéz dallammal nem fog tudni megbirkózni és hamis lesz az előadás, ám mindig sikerül épp elkerülnie a bukást. Lélegzetelállító.

Az egységen belül természetesen külön világot alkotnak a lemez standardjai. Hogy Belinda Underwood mennyire érett jazzénekesnő, azt elsősorban az olyan evergreenekben tudja megmutatni, mint az elnyűhetetlen You Don’t Know What Love Is> vagy a How Deep Is The Ocean és az Invitation. Hangja ezekben a dalokban helyenként érzéki lesz, de sosem buja. A zárószám is a Nagy Amerikai Daloskönyvből való: a There Will Never Be Another You ezúttal ének-bőgő duóban csendül fel, s a belső borítón ugyan nem tűntették fel, ki bőgőzik itt, de gyanítható, hogy szólódarabról van szó.

Ha mégis van varázslat az Underwood Uncurling-en, az az a rekonstruálhatatlan folyamat, amelynek során a szinte még csecsemő Belinda egy kiszerelt autóülésben szunyókálva a zongora alatt magába szívta mindazt, amit jazzpianista édesanyja és zenésztársai a hangversenyeken játszottak. Ott aludt ugyanis a kislány a nagy fekete hangszer alatt, miközben a koncertek folytak, s édesanyja a zene szüneteiben szoptatott. Belinda Underwoodnál senkire sem igazabb tehát a mondás, hogy az anyatejjel szívta magába a zenét.

(Belinda Underwood: Underwood Uncurling; Belinda Underwood (ének, bőgő, bariton ukulele); Clay Giberson (zongora); Chad Wagner (zongora); Dan Balmer (gitár); John Gross (tenorszaxofon); Phil Baker (bőgő); David Friesen (bőgő); Martin Zarzar (dob, ütőhangszerek); Airto Moreira (dob, ütőhangszerek); Jason Levis (dob); Cosmik Muse Rekords, 2004)