Orbán

A sárkányszelídítő

2005.05.24. 00:00

Programkereső

Gyöngyösi Levente a fiatal zeneszerző-generáció egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb alakja. Minden zenei stílusban otthonosan mozog a reneszánsz vokálpolifóniától a blues-ig, s le sem tagadhatná (ahogy nem is akarja tagadni), hogy saját zenéjétől sem idegenek a különböző stíluselemek. 30. születésnapja előtt alig két héttel Babits Gólyakalifájából készült, egész estés operája kerül színpadra a Magyar Állami Operaházban. Ez alkalomból beszélgetett vele Szuromi Fruzsina.
087e2db9-bd54-4514-a916-014ddc4e928a

- Kolozsvárott születtem 1975. június 8-án. Szimbolikusnak is tekinthető, hogy éppen erre a júniusi dátumra, a harmincadik születésnapomra esik A gólyakalifa utolsó előadása ebben az évadban. Az első operám bemutatója jelképes választóvonal az életemben.

- Ha jól tudom, az operaházi bemutató nem az első alkalom, amikor elhangzik A gólyakalifa.

- Legelőször 1999-ben, a diplomakoncertemen szólalt meg a darab első felvonása a MÁV Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában, majd 2000 áprilisában a Rádiózenekar adta elő a második felvonás utolsó öt jelenetét. A mű teljes egészében először 2001. október 23-án hangzott el a Millenáris Teátrumban; ezen a félig szcenizált előadáson a Dohnányi Szimfonikus Zenekar játszott, és az énekesek közül többen szerepelnek az operaházi szereposztásban is. Ezeket az előadásokat Vashegyi György barátom dirigálta, akinek mindketten – én és a mű is – igen sokat köszönhetünk, s az Operaházban is ő vezényli majd az előadást. A Dohnányi Zenekar tavaly Hollerung Gábor vezényletével újabb részleteket játszott belőle.

- Mikor kerültél Budapestre?

- 1989 novemberében. A Bartók Konzervatórium tanulmányi osztályán rögtön Fekete-Győr Istvánhoz irányítottak. Magyarországi tartózkodásom hihetetlen nyitánya volt a vele kapcsolatos első élményem: bekopogtunk a terembe, ahol tanított, ő elénk sietett és kezet csókolt édesanyámnak. Meghallgatott, és azt mondta: aki hozzá az utcáról jön, azzal nem teheti meg, hogy visszaküldi ugyanoda. Akkor már tudtam, hogy jó kezekbe kerültem. Vittem neki a szerzeményeimet is: egy tervezett öt felvonásos opera, a Tamás bátya kunyhója nyitányát klasszikus stílusban, gisz-mollban, meg egyéb kis darabjaimat. Jobban belegondolva, A gólyakalifa már a harmadik operám, ha egy tizenegy éves kori tervemet, a Dióbél királyfit is ideszámítom, amelyből – a Tamás bátyához hasonlóan – szintén egyetlenegy tétel készült el…

- Nem volt nehéz áttérni az abszolút szolmizációról a relatívra?

- Dehogynem! Azt hiszem, valójában soha nem sikerült megtanulnom szolmizálni. Egyáltalán: soha nem voltam túl jóban a szolfézzsal.

- Ehhez képest most a zeneelmélet tanszéken tanítasz az Akadémián…

- Igen, de nem szolfézst, hanem transzponálást–partitúraolvasást, és a zeneszerzés szakon rondóformát. Egyébként elismerem a tárgy fontosságát; a hallás fejlesztéséhez például elengedhetetlen, csak nem tulajdonítanék neki túlzott jelentőséget. Visszatérve a konzis évekre, hamarosan zongora szakos is lettem Schweitzer Kati néninél. Igen hasznos volt, hogy tizenévesen rendszeres gyakorlásra fogott: most is abból élek, amit nála tanultam. Más kérdés, hogy zongorából négyesre érettségiztem.

- Utána azonban rögtön másodikba vettek fel a Zeneakadémia zeneszerzés szakára.

- A felvételi vizsgán Petrovics Emil ajánlotta fel, hogy kezdjek másodikban. Abban az évben engem vettek fel egyedül, így viszont négyfős osztályban indulhattam. Rettentően doppingolja az embert, ha nem csak a tanár, hanem a kollégák személyében is van kontrollja. A zeneakadémiai professzorom Orbán György lett, aki Kolozsvárott növendéke volt zenetanáromnak, Demény Piroska néninek – énelőttem körülbelül huszonöt évvel. Nagyon nagyra becsülöm őt. Az első zeneakadémiai évemben jóformán semmit sem írtam. Gondolom, mások is tapasztalják: az intézménynek néha szinte bénító hatása van. Addig meglehetősen pontosan megmondták, mit várnak tőlem, itt meg hirtelen igencsak szabadjára eresztettek. Harmadiktól már egyre több zeneszerzőkoncertet szerveztünk az évfolyamtársakkal, a diploma évére pedig megpróbáltam valóra váltani régi álmomat: operát írni.

- Hogyan akadtál rá Tábory Elemérre?

- Először magam sem értettem, mi fogott meg annyira Babits regényében. Volt egy igen nehéz időszakom körülbelül huszonkét és huszonöt éves korom között. Némelyek felnőtté válásnak hívják az ilyet, mások labilis periódusnak, de akárhogy is nevezzük: nem volt könnyű. Egy ilyen életszakasztól alaposan megváltozik az ember – átértékelődnek, helyükre kerülnek a dolgok. Ebben az időszakban nyomta a kezembe Babits regényét egy barátom azzal a kísérőszöveggel, hogy „hallom, operatémát keresel”. A regény központi gondolata: ki vagyok én, hol a helyem a világban? Azokban a hónapokban engem is ez foglalkoztatott a legjobban. Babits műve szimbolikusan a jó és a rossz tulajdonságok konfliktusáról szól. Tábory Elemér képtelen elfogadni a saját negatív jellemvonásait – ezért hasonul meg saját magával.

- De hogyan lehet ebből a történetből operát írni?

- Amikor az ötletemmel elmentem Balla Zsófia költőnőhöz, azt mondta, lehetetlen egy olyan eseménysorból librettót írni, amely a lélek belsejében játszódik, és tele van olyan modatokkal, hogy „úgy éreztem, mintha”, „hirtelen olybá tűnt”. Ez színpadon megvalósíthatatlan. Végül aztán szerencsére megváltoztatta a véleményét. Babits regénye sokszereplős, közülük mi jó párat elhagytunk, mások jelentőségét viszont fölerősítettük. Egyfajta átfedésekkel, utalásokkal teli szimmetriára törekedtünk a főszereplő kétfajta léte között. Az elején úgy tűnik, az egyik valós, a másik csak álom. Közben kiderül, hogy mindkettő valós. Sőt, tulajdonképpen egyetlen ember, aki(k) fizikailag ketten van(nak)! A munka elején az is felmerült bennem, hogy a két személyt játszhatná egy énekes is, aztán ezt az ötletet pillanatok alatt elvetettem: túl sűrűn váltakoznak a jelenetek, és túl nagy az átfedés közöttük. Így viszont lehetséges az is, hogy a két szereplő, Elemér és az Inas a magukra–egymásra ismerés pillanatában duettet énekeljen.

- Ez az első felvonás csúcspontja, közvetlenül a gólyakalifás bábjelenet után.

- Maga a Hauff-mese, a gólyakalifa-történet a regényben csak utalásszerűen van benne, mi azonban fontosnak éreztük a színpadon is megjeleníteni. A Kalifa és a Nagyvezír egy varázsport beszippantva gólyává változnak, ám arra vigyázniuk kell, hogy állatként el ne nevessék magukat, mert akkor elfelejtik a varázsszót, amellyel ismét felvehetik emberi alakjukat. Egymásra néznek – és nem bírják megállni hahotázás nélkül. Ezzel elvesztik az átjárást a két létforma között. Elemér, illetve az Inas pedig szintén nem találja az utat, a kulcsszót a másikhoz. Ez a bábjáték döbbenti rá őket helyzetükre, amire ketten kétféleképpen reagálnak: Elemér meg akar szabadulni az Inastól, az Inas pedig Elemér fénnyel teli élete után vágyakozik.

- A jelenet zenéje reneszánsz táncokra emlékeztet, apparátusa furulya-együttes. Sylvia, az utcalány éneke „a feszes húsú hapsikról” viszont leginkább dögös blues-hoz hasonlít.

- Igen, sok mindenben ki akartam próbálni magam, a darab sokrétűsége pedig nem mondott ellent a stílusgyakorlatoknak. A Hammond-orgona, a basszusgitár és a dob egyértelműen a sötét világhoz, az Inas életéhez tartoznak. A dob-ritmusalapot először szépen kikottáztam és elosztottam a szimfonikus zenekar ütősei között, egyetlen dobossal azonban sokkal hatásosabbnak bizonyult. Sylvia szólama egyébként hihetetlenül nehéz, minden elismerésem a két szereposztás énekesnőié. Ambitusa e–től b”–ig terjed, ami egy mezzoszoprántól nem kis teljesítmény. Ráadásul az alsó regiszterben bluesos, a felsőben pedig klasszikus hangképzést kíván, ami szintén nagy kihívás. Az operát ma kissé eklektikusnak tartom – legközelebb, azt hiszem, inkább Mozart példáját próbálom követni, akinek a stílusa viszonylag egységes, ám ezen belül csodálatra méltóan színes karaktereket és végletes érzelmeket képes ábrázolni. Már van is az asztalfiókomban egy librettó, amely Shakespeare Viharján alapul.

- Elemérnek és az Inasnak is megvan a párja a maga világában. Mi a különbség a két női alak között?

- A szeretetlen életet élő Inas magát a szexualitást már szerelemnek hiszi. Iszonyatosan nagy szüksége van Sylviára, ez adja az utolsó lökést a tragikus végkifejletnek. Elemér pedig szétesett állapotában szinte megváltóként tekint Etelkára. Egy éppen kialakuló párkapcsolatban mindenfélét belevetítünk a másikba, és az elvárásainknak megfelelő szerepet osztunk rá. „Te vagy az a nő az életemben, aki ezt és ezt jelenti számomra” – mondjuk, miközben a szerencsétlen másik fél mit sem tehet erről, és elvárásainkkal agyonnyomjuk. Pontosan ez történik Elemérrel is az operában, amikor meglátja Etelkát a velencei teraszon: számára a lány jelenti a reményt, hogy még lehet normális élete. Aztán, ahogy elmúlik a szerelem első, forró időszaka, a párunk hirtelen megváltozik a szemünkben. Pedig nem: csak lemorzsolódik az a sok ráaggatott dolog, és olyannak látjuk, amilyen. Amilyen mindig is volt…

- …és ez így van Elemér esetében is.

- Igen, Elemér élete is elvárásokkal van tele. Az apja eminensnek, hírességnek, az anyja tiszta embernek akarja látni. Ő pedig, hogy megfeleljen nekik, teljesen elfojtja az ösztön-énjét. A darab lényege talán Weöres Sándor A teljesség felé című művének egy részletével foglalható össze a legjobban. „Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle. (…) Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.”

NÉVJEGY

1975. június 8-án született Kolozsvárott. Zenei tanulmányait Demény Piroskánál kezdte. 1989-től a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzés (Fekete-Győr István), majd zongora (Schweitzer Katalin) szakos tanulója volt. 1993-ban vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakának II. évfolyamba, ahol tanára Orbán György volt. 1999-ben végzett. Diplomakoncertjén A gólyakalifa első felvonása is szerepelt a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában. Szerzeményeivel számos zeneszerzőversenyt nyert. Többek között 1997-ben a Zeneakadémia háziversenyét, idén pedig a Vántus István zeneszerzőversenyt. 2000 és 2002 között Kodály Zoltán-ösztöndíjas volt, 2005-ben Erkel Ferenc-díjjal tüntették ki. A Millenniumi Operapályázat „egész estés” kategóriájában II. helyezést elért Babits Mihály-adaptációt 2005. május 28-án mutatja be a Magyar Állami Operaház.

Hobbi: foci, fényképezés
Kedvenc könyv: A gyűrűk ura, A Mester és Margarita
Kedvenc film:A gyűrűk ura
Kedvenc előadóművész: Bryn Terfel (bariton), Aerosmith együttes
Kedvenc karmester: John Eliot Gardiner, Vashegyi György
Kedvenc lemez: Mozart: Figaro házassága Gardiner vezényletével