Eleonóra

Gluck for President

2005.05.24. 00:00

Programkereső

Ha engem kérdeznének, csak olyan embert neveznék ki az opera igazgatójának, aki garantálja, hogy Gluckot is fognak játszani a színházban. Mert sok mindenkinek vagyunk adósai, már ami a hazai operajátszást illeti, de senkinek sem annyival, mint éppen Glucknak.

Majdnem nevetséges, hogy miközben a vén Christoph Willibald benne van a tankönyvekben mint a nagy újító, közben fogalmunk sincs, hogy mit újított meg. A barokk operát? Azt, ami végre-valahára kezd újra divatba jönni? Állítsuk át újra az agyunkat, és hallgassunk úgy Händelt és Rameau-t, hogy ezek tulajdonképpen reformálásra szoruló fehér parókás csotrogányok? Schneider urat idézve: "Soha. Érted, mama? Soha."

Persze nem ez a baj. Hanem hogy Gluck zenetörténeti szerepe teljesen mellékes ahhoz képest, hogy milyen életmű maradt utána. Hogy valahányszor az ember egy Gluck-operával találkozik, döbbenten hallgatja. Nemcsak azért, mert olyan elképesztő áriákat ismer meg, amelyek eddig hiányoztak a passzív zenei szókincséből, most meg nem lehet szabadulni tőlük, hanem mert az antik hősöknek csak a neve marad görög, de amiről beszélnek, az olasz, francia, német és főleg magyar. Az a játszma, amit Páris és Heléna az álruhás Ámor közreműködésével játszik, bármelyik szappanopera témája lehetne. Vagy, hogy színvonalban félreértés ne essék, az Anna Karenináé. Szeretlek. Engedj. De szeretlek. Férjem van. Őt szereted? Tisztelem. De én szeretlek. És így tovább, bele a boldogságba és a szörnyűségbe, szerelembe és összeomlásba, trójai háborúba. Ehhez képest a Páris és Heléna lemezére úgy csodálkozik rá még a tájékozott zenebolond is, hogy jé, ez van? Nem is hallottam róla.

Kérdés, hogy ez mire elég. Arra igen, hogy azt mondjuk, ó, micsoda énekesnők. Magdalena Kozena, aki most sem hangvarázs, csak éppen ott van, minden pillanatban. Nem valami túlfeszített intenzitással, de nagyon muzikálisan, okosan és minden pillanatban érvényesen. És a gyönyörű hangú, könnyedén és természetesen éneklő Carolyn Sampson, aki jövő pénteken Budapesten lép föl, és aki miatt Ámor első felvonásbeli áriája még ennek a gyönyörű lemeznek is kiemelkedő pillanata. Meg a Paul McCreesh vezette Gabrieli Consort. Talán a tánctételek lehetnének kicsit könnyedebbek, de cserébe olyan erő van a zenekarban, olyan szépen szól minden, és valóban meg is szólal minden, semmi nem fed semmit, a kürttől még hallani a vonósokat, és mindannyian az énekeseket segítik.

De mire elég? Gluck rehabilitációjához nyilván kevés, ahhoz élő zene kell, rendes előadások, hogy lássuk, nem csak a boldog lelkek táncából áll az életmű. Magamból indulok ki. Egy hét után tudom, hogy most már velem marad Ámor áriája, a nyitány, Páris és Heléna kettőse, meg az a majdnem semmit nem érő tudás, hogy Gluck a XVIII. századi opera harmadik csúcspontja, Mozart és Händel között. Mi a következő lépés? Térden állva könyörögni operaigazgatók előtt, hogy uram, segítsen, ne maradjon ez a kevesek titka? Aláírásgyűjtés? Gluck for President?

(Gluck: Paride ed Elena - Deutsche Grammophon, 2005)