Mátyás

Gyorsfénykép egy svéd jazztrióról

2005.05.24. 00:00

Programkereső

Aki szervezett már jazzkoncertet életében, jól tudja, hogy egy távoli ország állandóan hangversenyező zenekarát eljuttatni egy kelet-európai kisvárosba milyen sok munkát jelent. Sokat tudna mesélni erről Makovínyi Pál is, aki az Ipolyság város pecsétje – Sigillum oppidi Saag alapítvány képviselőjeként szervez rendszeresen jazz- és klasszikus zenei koncerteket a szlovák határ menti városkában.
412cd739-8c0b-4f18-9212-df6c60946229

Három évig dolgozott azon, hogy a svéd Carl Orrje Visby triójával felléphessen a szlovákok és magyarok lakta településen. Május 20-a nagy nap volt tehát Makovínyi Pál életében, hiszen régi vágya végre teljesült: a Balti-tengerben fekvő Gotland szigetén élő pianista új tagokból álló zenekarával látogatott el Ipolyságra, ahol a helyi zeneiskola előadótermében lépett színpadra.

Hogy a zongorista és két társa (Nils Ossman – nagybőgő, Marcus Gruvstedt – dob) mögött sok száz kilométer utazás áll (egyenesen Varsóból érkeztek, ahol több koncertet adtak), azt csak a zenekarvezető szeme körüli sötét karika jelezte, a trió játéka friss volt, mintha nyolc órás alvás, üdítő fürdő, kiadós ebéd, szieszta, majd uzsonna után kellett volna műsort adniuk. S mire az első szám, Carl Orrje What Must I Do?-ja véget ért, már meg is telt a kis terem érdeklődőkkel, illetve a műfaj helyi barátainak maroknyi csapatával. A jól megválasztott repertoár első darabját valóban egy műsor bevezetésére találták ki: a pianista ezzel a számmal kezdi 2003-as Skylight című albumát is, amelyet ugyancsak trióban vett fel a Dragon kiadónál. De szemben a kizárólag saját kompozíciókból álló lemez anyagával, Ipolyságon standardok tarkították a műsort. Előbb a How Deep Is The Ocean (I. Berlin) szólalt meg, majd a hangverseny végén Billy Strayhorn viszonylag ritkán hallható Isfahan-ja, végül a koncert talán legdinamikusabb előadása, egy Rodgers-Hart klasszikus, az I Didn’t Know What Time It Was. A könnyed eleganciával s alkalmasint bravúros technikával játszó Orrje ezúttal arról is tanúbizonyságot tett, hogy a klasszikus zenét és a jazzt ötvözni szerető muzsikusok közül való. Eljátszotta eddigi talán legigényesebb szerzeményét, a két részből álló Hungarian Dream-et, amelynek első – szóló zongorára írt – darabja egy Liszt-motívum köré építkezik. A vastaps nyomán két ráadást is adó trió egyik encore-választása pedig egy Grieg-opus jazzesített adaptációja volt.

Akik ismerik a zongorista korábbi tevékenységét, különös tekintettel a Skylight album anyagára, és jelen voltak a hangversenyen, úgy vélték, a Filip Augustson-Ali Djeridi párossal még egy fokkal artisztikusabb Orrje zenéje. Meglehet – bár a mostani kísérőket is jól választotta ki maga mellé a pianista. Mindketten megbízható kamaramuzsikusok, különösen Ossman, aki melodikus bőgőjátékával néhol George Mraz stílusát idézte. Az ipolysági koncert azt is jelezte, hogy mára már nagyon jól összeszokott a trió három tagja. Az összecsiszoltság persze veszélyekkel is jár, elsősorban azzal, hogy az együttes nem tud elszakadni bizonyos jól begyakorolt sémáktól, s ezzel azt a benyomást kelti koncertjein, hogy üres patternek és közhelyek láncolata az előadásuk. Valljuk meg, a Visby trió játékából se hiányoznak a túlságosan kiszámítható fordulatok, de előadásuk meghitt természetessége feledteti ezeket, s elgondolkoztatja a Budapestről érkezett hallgatót: a magyar fővárosba, ahol hál’ istennek mind gyakrabban fordulnak meg külföldi jazzcsillagok, miért nem hívnak meg rendszeresen efféle üdítő, szórakoztató, ugyanakkor művészi szempontból igényes jazz-kamaraegyütteseket? Pedig szinte biztosra vehető, hogy nálunk is legalább akkora sikerük volna, mint Toruńban, Varsóban vagy Ipolyságon, a szlovák határ túloldalán fekvő kisvárosban.