Hella

Pat Metheny mérnök úr

2005.05.25. 00:00

Programkereső

Roppant furcsa koncertet adott a Pat Metheny Group a Margitszigeten. Nem volt íve, igazi dramaturgiája, még eleje sem volt, csak belecsöppentünk rögtön a The Way Up című új lemez bemutatásának kellős közepébe. Egy olyan sűrű erdőbe, amelynek növényzetét modern mainstream dzsessz, progressszív rock és szimfonikus hangzások alkotják, s amelyből bizony nehéz megtalálni a kivezető utat.

A pályafutásának harmincadik évfordulójához érkezett Metheny és állandó alkotótársa, zenekarának zongoristája, Lyle Mays szinte teljesen felhagyott az improvizációval és a kreatív hangszerszólókkal (pedig ezek mindmáig a dzsessz éltető elemei), s ehelyett a mérnöki precizitással megtervezett, már-már matematikai konstrukcióhoz hasonlítható, nagyon terjedelmes kompozíciók felé mozdultak el. Egy szakkritikus szerint a The Way Up tételei a klasszikus szonátaformával mutatnak hasonlóságot, de bármennyire is figyeltem, nem tudtam felfedezni a haydni-mozarti háromtagú formát és struktúrát. Mindez persze önmagában még nem lenne baj, sőt a megszülető darabok esztétikai értéke is megkérdőjelezhetetlen. A hetvenpercnyi, gyakorlatilag szünet nélkül megszólaló muzsika élő koncerten mégis erősen próbára teszi a hallgató figyelmét, sőt olykor a tűrőképességét is. Mert míg a lemez visszapörgethető, egy-egy szokatlan vagy nehezen érthető rész újra és újra meghallgatható, élőben erre nincs lehetőség.

A közönség látszólag nagyon élvezte mindezt – Methenynek itthon is jelentős létszámú és hűséges tábora van –, de élhetünk a gyanúval, hogy a (nem feltétlenül rossz értelemben vett) sznobizmus és az előzetes várakozás ezúttal jobban befolyásolta a publikum érzéseit, mint maga a produkció. Számomra a koncert csak akkor vált tiszteletre méltóból sodró erejűvé, amikor Metheny lekonferálta az első hetven percet, s társaival belekezdett az egyéni kvalitásokra, bravúros hangszerszólókra jobban építő régi számokba. Az utolsó félórában rácsodálkozhattunk, hogy a nagybőgős Steve Rodby és a dobos Antonio Sanchez milyen fantasztikus muzsikusok, hogy Lyle Maysre tökéletesen illik a szürke eminenciás kifejezés, s hogy a többiek (Gregoire Maret, Cuong Vu, Nando Lauria) viszont csodálatosan gazdag színskálán képesek játszani. A névadó-zenekarvezető is visszavedlett mérnökből muzsikussá, s ezt örömmel konstatáltam.