Alfréd

A kéthangú Gólyakalifa

2005.05.30. 00:00

Programkereső

A későtavasz egyik szenzációjának számít, hogy az Operaház bemutatta Gyöngyösi Levente A gólyakalifa című operáját. A szövegkönyvet Babits kisregénye nyomán Balla Zsófia írta. A mű a most harminc éves zeneszerző diplomamunkája, melyet 1999-ben félig szcenírozva mutattak be. Miközben sokan hallottunk a műről, nem volt alkalom egészben meghallgatni, pláne megnézni. Így a mostani előadás – a zene és a rendezés egyaránt – már előre izgalomban tartotta azokat, akiket érdekel a kortárs opera. Sőt, talán még többeket is.

A szokásosnál nagyobb érdeklődés nemcsak Gyöngyösi újabb műveinek, sikereinek köszönhető, és nemcsak annak, hogy Harangi Mária ilyen fiatalon ekkora feladathoz jutott rendezőként, bár e két tényező sem elhanyagolható. Számomra nem kevésbé fontos, hogy Gyöngyösi széleskörű műveltséggel bíró zenészként, a Vashegyi-produkciók alkotó közreműködőjeként is bizonyítja: az igazi muzsikus nem zárja be magát a saját korába. Ennek nemcsak egy jó, a szerzővel és művével baráti viszonyban álló karmester a hozadéka, aki az előadás legbiztosabb pontja, uralva az igen nagy és sokszínű előadói apparátust: magán a zenén is jól megfigyelhető, mennyi mindent tud Gyöngyösi a zenetörténetből. A félelmetes stílusérzék persze kevés lenne. Ehhez társul kellő forma- és humorérzék.

Mégis, ha valami nem tetszett a zenében, az furcsamód épp ezen erényekből fakadt. Kicsit az volt az érzésem, egy nagy kamasz mindent belegyömöszölt az operájába, amit addigelé megtanult. Reneszánsz táncok, Mozart, Verdi, Puccini, Copland, Stravinsky, Bartók és sok-sok Orbán György. Nyilván lehetne még folytatni a sort, és félreértés ne essék: nem az a hibája a műnek, hogy oly sokakat megidéz. Az idézetek nagyobb része nem egyszerűen tudatos, hanem a szó (ha van ilyen) legnemesebb értelmében posztmodern, pl. ahogy a Csodálatos Mandarin megszólal Elemér és Sylvia ágyjelenetében. Ha valaki képes arra, hogy ezt a zenét így átdolgozza, azt máris okkal sorolhatjuk kora legtehetségesebb zeneszerzői közé. Csakhogy míg a mű első feléből jól hallható Gyöngyösi saját hangja (épp a régizenés-táncos-barokkos hangvételben, illetve a mozarti zárt számokban), a második felvonás párbeszédeiben jobban érezni a tanár, Orbán György nagyobb lélegzetű, „epikus” műveivel való közeli rokonságot. A beépített „idegen anyag”, a Hammond-B orgona, a basszusgitár, a mikrofonozott könnyűzenei jelenetek szellemesek, de megint az az érzésem, a fiatalember gesztusa („én ilyet is merek”) eluralkodik az anyagon.

Biztos vagyok benne, Gyöngyösi képes első osztályú rockoperát komponálni, talán fog is. Mozart-operát pedig már írt is. És A gólyakalifa eklektikus volta se baj – csak a harmincéves, befutott zeneszerző már nem feltétlenül szorul rá azokra a gesztusokra, melyekkel huszonévesen fel akarta magára hívni a figyelmet. Akkor sikerült – most mód lett volna elővenni az ollót, majd szorosabbra húzni a szálakat, talán jobban összekötni, ami összetartozik, ad absurdum egyfelvonásosra átdolgozni az operát. Gyöngyösi húzott a műből, de a műsorfüzet-beli interjú tanúsága szerint inkább az első feléből, amelyet zeneileg sokkal egyedibbnek érzek, és nem a valamivel üresebb, bár jobban szerkesztett második felvonásból.

Segíthetett volna a művet gördülékenyebbé tenni a szövegkönyvíró, Balla Zsófia is, aki szintén hozzányúlt az első változathoz, pl. a zárókórusban. Sajnos az ő szövege legalább annyira eklektikus, mint a zene, de ha ez utóbbinál erény, a szövegnél hátrány. Az eredmény: csúnya stílustörések, a stílusrétegek keveredése egy számon, egy szereplőn belül. A szövegkönyvíró egyben dramaturg is, tehát neki róható fel, ha csak a vele készült interjúból derül ki, hogy az egyik világ összes szereplőjére rímel valaki a másik világból. Ha a két világ egymás teljes tükörképe, ha részleteiben is egymás magyarázata vagy előzménye, annak a színpadon kell kiderülnie, nem az interjúból. Ami Balla önálló ötlete, pl. Sylvia mint a két világ metszete, kidolgozatlan. Sylvia az egyetlen szereplő, akinek mindkét főszereplőhöz (hasonlóképp) köze van – Elemér szeretkezés közben azonosul az Inassal, ki is mondja – de hol a folytatás? Kapunk a második felvonásban egy pepecselő Inast Sylvia oldalán, és egy pepecselő Elemért Etelkáén. Az ötlet félbemarad.

Dramaturgiailag erősen vitatható Elemér családjának szerepeltetése. Az úri, hazug miliő ábrázolásához, az opera indításához persze jól jön a karót nyelt, igaz érzelmektől mentes család – de nem pazarlás négy szereplőt felhozni, köztük egy kisgyereket, hogy aztán később szó se essék róluk? Ez egy kisregényben adekvát, drámában viszont sok, akkor is, ha a „túloldalon” is megkapjuk ezeket a félalakokat. Jönnek a szereplők, a tanár, a pincér, a nagynéni, mint a novellákban, de csak szövegük van, szerepük drámai értelemben nulla.

És itt jön a rendező felelőssége. Babits műve kisregényként sem elsőosztályú remekmű, a Schlemihl Péter, pláne a Doktor Jekyll és Mr. Hyde után korántsem eredeti. A libretto néhány ügyes megoldása (pl. a bábszínházi jelenet, a mű lezárása) ellenére sem könnyíti meg a rendező dolgát. Vagyis ha nincs valami mindent elsöprő alapkoncepciója a rendezőnek, amellyel nem ábrázol, nem szolgál, hanem hozzáad, értelmez, átértelmez, akkor nem érdemes rendeznie. Harangi Máriának pedig csak egy-egy jelenethez van inveciója. Pontosabban igen sok szép jelenetet kapunk a bábvetítéstől a zárókórusig, a tánckarokig vagy épp a nyitány végén pisztolylövésre inverzbe váltó családi képig. Van azonban egyrészt néhány bődületes és néhány kisebb tévedés. Iszonyatos, borzalmas pl. a rendőrök szerepeltetése; aki ilyen alsótagozatos poénokat képtelen kihagyni, azzal komoly ízlésbeli bajok vannak. Taszítóan ötlettelennek érzem a tükör szerepeltetését; a tükörbe lövő Doppelgänger talán Diró Déry A kéthangú kiáltásából, de ez nem mentség, inkább a rendező ötletszegénységének ékes bizonyítéka. És mikor a néző a forduló tükörben megpillantja az ügyelőmonitort és a nézőtér fényeit, az még az amúgy igen szép világítás- és látványtechnikát is elszúrja. Nem kevésbé sematikus a falra vetített Velence...

Tábory Elemér alteregójának, az Inasnak a világa általában kidolgozatlanabb, mint az úri miliő (érzésem szerint zeneileg is), ám a mesteremberek jelmezeit egyszerűen nem értem. Mintha Papageno vagy valamilyen vadászkar jelmeze maradt volna a raktárban, és véletlenül ezt öltötték volna magukra a szereplők.

e26055fd-bd59-409d-a5e1-d745bbfae583

Az előadásból kiemelkedik a „címszereplő”, az Elemért alakító Sólyom Nagy Máté, aki éneklésben, érzelmekben és játékban is nagyot alakít. Sajnos kevés társa akad, Ambrus Ákos jóval halványabb. A Sylvia szerepét játszó Szolnoki Apollónia eleinte gyenge, táncdalénekesként sokkal meggyőzőbb. Üde színfolt Gerdesits Ferenc stílusosan kissé torokból gajdolt gondolásdala, vagy a szobalány, Mitiloneu Cleo nem erős, de tiszta hangja. Nem tudom, Gavodi Zoltán (a II. segéd) hangja szándékosan bántó-e, vagy csak így sikerült –a kontatenor szerepeltetése visz a zenébe némi tréfás színt, de nem világos, ennek mi a jelentése. A főbb szereplők közül mégsem őt, hanem az Etelkát éneklő Herczenik Annát volt a legnehezebb kibírni.

Mégis, ennyi negatívum ellenére érdemes megnézni Gyöngyösi operáját. Mert nem egyszerűen sziporkázóan szórakoztató zene, „ügyes”, vagy annál valamivel még több is – ami modern műveknél magában sem csekélység –, de benne rejlik a remekmű lehetősége is. Csak az az érzésem, jobban ki kellene fejteni belőle. Talán újabb öt-hat év múlva – addig viszont nehéz válaszolni azoknak, akik a végén felteszik a kérdést: miről is szól?

(2005. május 28. Magyar Állami Operaház; Gyöngyösi Levente: A gólykalifa - bemutató; szövegíró Babits nyomán: Balla Zsófia; rend.: Harangi Mária; magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes; díszlettervező: Csikós Attila; jelmeztervező: Nagy Vikória; koreográfus: Pataky Klára; karigazgató: Szabó Sipos Máté; Tábory Elemér: Sólyom Nagy Máté; Inas: Ambrus Ákos; Sylvia: Szolnoki Apollónia; Etelka:Herczenik Anna; Apa: Fried Péter; Anya: Csavlek Etelka; Kikiáltó: Kulka János; Mester: Tóth János; Mesterné: Somogyi Eszter; I. segéd: Ocsovay János; II. segéd: Gavodi Zoltán; Szobalány: Mitilineou Cleo; Gondolás: Gerdesits Ferenc; Tanár, Pincér: Csiki Gábor; Nagynéni: Szepessy Beáta; Elemér kishúga: Beregi Alexandra; a mester lánya: Bácsi Bernadett; vez.: Vashegyi György)