Géza

A MÁV Szimfonikus Zenekar bérletzáró hangversenye a Zeneakadémián

2005.05.31. 00:00

Programkereső

A Hacsaturján két művét tartalmazó est első felében a Fuvolaverseny, második részében a Spartacus-szvit hangzott el. A két mű közül a Fuvolaverseny nem tartozik a gyakran játszott művek közé (vagy lehet, hogy csak engem került el…), ellentétben a Spartacus-szvittel, amelyet viszont szinte nap mint nap hallhat a színházba járó közönség; Seregi László világraszóló balettje gyakran szerepel az Operaház műsorán.
aeedb7bb-7448-431f-8005-2d34f35f8cc9

Érdekes zené(ke)t írt Hacsaturján. A tősgyökeres európai hangzást (?) perfektül ismerve és alkalmazva olyan mértékben vonja bele műveibe saját nemzetének keleties (?) zenei világát, hogy éppen csak „ráleheli”, fátyolszerűen áthúzza felette. Éppen annyit adagol, amennyiből mégiscsak kristálytisztán kitűnik, hogy a szerző mely égtáj levegőjét szívta magába.

A Fuvolaverseny szólistája Seres Dóra volt. Itt akár véget is érhetne ezen írás, hiszen az, hogy Seres Dóra, minden érdemlegeset elmond. A virtuóz hangszertudás, az előadás lírája, drámája (és játékossága) művészt „takar”. Mint tudjuk, a mű nem eredeti kompozíció, eredetileg hegedűverseny volt. (J.P.Rampal írta át a szerző engedélyével fuvolára). Ez a tény magyarázza azt az egy-két nehéz pillanatot, amikor a szólistának ügyeskednie kell a levegővétellel, de Seres Dóra szuverén módon uralta az anyagot. (Nemrégiben ugyanezzel a levegővételi problémával találkoztam egy olyan esetben, amikor ugyancsak egy hegedűverseny klarinét-átiratával vívott nagy küzdelmet – a mostaninál nagyobbat… – a szólista.) Egy nem túl előnyös kiállású férfi is tud(hat) fuvolázni, de Seres Dóra törékeny, bájos megjelenése, fuvolatudománya és művészete így együtt nem rossz…! Ráadásként Fauré Melódia című szép hárfakíséretes darabját játszotta a zenéhez és önmagához illő finom lírával.

A Spartacus-balettszvit impozáns módon szólalt meg. A nagy létszámú (bőséges ütős-szekcióval megnövelt) zenekar árnyalatokban gazdag, kimunkált és változatos zenélést produkált. A feszes ritmusú tánctételek precíz kivitelben valósultak meg, a hangerő (gondolom, sok helyen van a partitúrában fff előírva…) mindig az éppen ideális szinten mozgott. Talán a xilofon lógott ki egy kicsit a hangképből, ez mindig neuralgikus pontja a zenekari megszólalásnak. Számomra nem volt váratlan az Adagio tétel „közönség-visszhangja”… Amikor az első felismerhető téma-töredék felhangzott, a nézőtéren mocorgás-sutyorgás kezdődött: „Ez az!… Ezt ismered?! Onedin család…” (Szerencsétlen dolog egy zeneművet főcímzenévé silányítani… És nem csak egyszer: ugyanez a tétel szerepel a Mayerling című filmben is… Miért? Szegény Schumann is „kapott egyet” egy korábbi tv-híradó szignáljaként… Kodály zenéjéből – ha a szerző élne – bizonyára nem lenne a rádióban műsorajánló szignál… Pláne így összekaszabolva…)

Az est karmestere, Gál Tamás, ismét feladata magaslatán állt. Tőle megszoktuk, hogy a zene belső történéseit koreografikus mozdulatokkal közvetíti a vezetése alatt álló zenekarnak. Érzékletesen jeleníti meg az áradó, mindent legyűrő, tragikus szerelmet (Adagio), és drámai erővel sugallja a tánc-tételek mozgalmas, lendületes és feszes lüktetését. Mozdulat-soraiban van egy csak őt jellemző akció, mikor a jobbkéz a magasba lendül, a bal pedig határozott keresztirányú mozdulatot tesz. A sport világából kölcsönzött jelzővel mondhatnánk: ez egy „Gál-elem”! Vezénylésében a mély közlési vágyon és a magasabb szférában lüktető láttató tevékenységen kívül jelen van az a nem elhanyagolható technikai pozitívum is, hogy mindig tudható, hol van az egy

Véget ért tehát a szezon, s ez jó alkalom arra, hogy néhány összefoglaló mondatot rójak a papírra… Elmondható, hogy az ár/érték arány rendkívül kedvező volt. Az alapprogramban meghirdetett hangversenyek mindegyike tartalmazott sokak érdeklődésére számot tart(hat)ó, közismert művet, és volt több olyan kevéssé ismert mű is, amelyet/amelyeket érdemes volt a közönség elé tárni. Gáláns ajándékot kapott a bérletesek serege a Nemzeti Hangversenyteremben előadott Verdi Requiem-mel(!), és ajándékot kaptunk a zenekar 60. évi jubileumi koncertjével is. Mindent egybevetve, a MÁV Szimfonikusok kiváló muzsikusai vezető karmesterük, Gál Tamás (és pl. Kocsár Balázs /és kivéve Ungár Ivánt…/) irányításával remek teljesítményt nyújtottak, öregbítették saját hírnevüket és sok-sok művészi élménnyel szolgáltak az őket kitartó és nagy ünneplésben részesítő közönségnek.

Az itt következő néhány sor nem tartozik közvetlenül a beszámoló írójának „hatáskörébe”, de mint a közönség egyik tagja, az említendő események tanúja, kötelességének érzi, hogy szóvá tegyen néhány dolgot. A zenekar 60. születésnapja alkalmából adott koncerten (ami – legyünk őszinték… – zeneileg sem volt kifogástalan), az arra érdemesek különböző kitüntetéseket, elismeréseket kaptak. De hogy? És miket? Nem vitatom, hogy az ajándékok, elismerések mindegyike (bizonyos) értéket képvisel, az adományozók önzetlensége szép gesztus. De hát a hévízi beutalók, vacsorameghívások, stb. átadása inkább egy szűk körű (hogy ne mondjam: szakszervezeti buli) kereteibe illeszkednének, semmint egy reprezentatív helyszínen, egy reprezentatív koncert alkalmából. Ezt érezni kellett volna a rendezőknek, ezzel a kitüntetetteket is méltatlan helyzetekbe sodorták, a teremben fel-feltörő derültség pedig inkább a feszengés, semmint a közös öröm jele volt…

(2005. május 26. Zeneakadémia Nagyterem; a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje (Lukács Miklós-bérlet/8); Hacsaturján: Fuvolaverseny; Spartacus – szvit; km.: Seres Dóra (fuvola); vez.: Gál Tamás)