Bernát, Felícia

Lencsevég – Pat Metheny és Herbie Hancock koncertjei

2005.05.31. 00:00

Programkereső

Történelmet írt a múlt héten a magyar jazz-színpad, ugyanis aligha lép fel egy héten belül két ekkora név külön koncerteken, mint most Pat Metheny és Herbie Hancock. Utóbb mégis mindkettőnél jobban érzem magam, ha a felvételt hallgatom, és nem a koncertre gondolok vissza.

Különböző okokból ugyan, de ezúttal mindkét szuperkoncert esetében a felvételre szavazok. A Pat Metheny Group esetében leszögezhetem, hogy a harmadik vagy negyedik koncertélményükből most először éreztem úgy, hogy a stúdiófelvétel jóval fontosabb fegyvertény, mint a szerzemény élő bemutatása. A The Way Up című album egybefüggő, 68 perces kompozíciófüzérét végighallgatva persze nem csodálkozunk: az új lemez szinte az első hangtól az utolsóig megszerkesztetett, szigorú koncepciók mentén fejlődő alkotás, kevés teret hagyva a jazz alapját képező improvizációnak. Ez viszonylag meglepő fordulat a világ egyik legismertebb jazzművészétől. Az eredménye viszont szinte borítékolható volt: Methenyék az első hangtól az utolsóig, megszakítás nélkül és szinte percre pontosan ugyanannyi idő alatt végigjátszották az egész lemez anyagát. Ez csekély élményt nyújtott, tekintetbe véve az egyéb zavaró tényezőket, így például a szabadtéri színpad előtt kavargó szél miatti hang-defekteket. Maga az alkotás egyébként figyelemre méltó, gondolatébresztő és gazdag szerzői teljesítmény, ám a kötöttségek miatt alapvetően az első olyan Metheny-zene, amelyet sokkal szívesebben hallgatok Rob Eaton makulátlan stúdióatmoszférájában, mint koncerten. Az este második felében persze azért valamennyi zenész megmutathatta tudásának legjavát: a zenekar első periódusából csendült fel a legtöbb téma, a ’78-as keltezésű debütáló albumról, a korszakalkotó Offramp-ről, a Travels-ről; és csak egy-egy szám a ’80-as évek közepe után datálódott CD-kről, a Still Life Talkingról vagy a Secret Storyról például.

Metheny fiataljai egytől-egyig fantasztikusak. Talán az elfogultság emelteti ki velem Antonio Sanchezt. A mexikói dobos virtuozitása kétségtelenül gyors, tökéletes összhangot produkáló végtagjaiból fakad alapvetően: szólói során két keze nem kiegészítette, hanem kísérte egymást, ami inkább a zongoristákra vagy – ütőhangszernél maradva – a tablásokra jellemző; az egyik lábgépre szerelt kolompon pedig fantasztikus percussion-ellenpontokat helyezett el és variált a szóló közben. Harmóniaérzéke a legpergőbb pillanatokban is egységet teremtett a dobok között, ritka esztétikai élménnyel gazdagítva a közönséget. Metheny nagyon tudatosan választja ki zenészeit – Antonio sokoldalúságát, muzikalitását hallgatva nem férhet kétség hozzá, miért épp rá esett a zenekarvezető választása.

9673357e-6b2e-41ee-b685-a1f254664f05

Herbie Hancock koncertjével kapcsolatban is úgy alakult, hogy utólag szívesebben hallgatom a Magyar Rádió honlapjáról letölthető felvételét, és kellemetlen – félig magánjellegű – érzésekkel gondolok vissza a koncertre. Mindenesetre a hangi élmények szempontjából nagyon szerencsétlen helyre szólt a jegyem, a legelső sor legszélére. A figyelmemet túlzottan lekötötte Dave Carpenter higanymozgása az orrom előtt (amely egyébként különleges kiegészítője volt a bőgős szokatlan játékstílusának). A hangzás gyakran összemosódott, ez azonban nem csak a terem hírhedt akusztikai gyöngeségeiből fakadt – a Rádiózenekar olykor nehezen bánt el a pontozott ritmusú kísérettel, máshol, a feszesebb tempóknál pedig az érzékelhető határán jóval túlszaladt a követési távolság a karmester és köztük. Robert Sadin egyébként a Lullaby című Gershwin-szerzemény után spontán méltatásba fogott Hancock képességeit illetően – a fantasztikus élmény a karmestert is rajongóvá emelte, aminek voltak mókás mellékzöngéi. Sadin később is egyfajta porondmesterré avanzsált a tempó hevében, hevesen dobogott, gesztusai pedig finoman fogalmazva is szokatlanok egy karmestertől, a 10-15 perces zenekari pauzák közben is élvezhettük jelenségét, mozgáskultúráját a dobogón.

Hancock budapesti koncertje, Maloschik Róbert szervező munkája óriási fegyvertény. Bár nem először jár nálunk, mégsem olyan gyakori vendég, mint Metheny. Jazztörténeti jelentőségénél fogva azonban óriási élményt jelent azoknak, akik a jazz legfontosabb pillanatainak élő tanúira kíváncsiak színpadon. A közönség vegyes összetételében a jazzrajongó mellett a komolyzene-kedvelő réteg is éppúgy megjelent, akárcsak az esemény rangját érzékelő, annak forrására nyitott, de Hancockot és a jazzt még kevésbé ismerő nézők. Ez a sokszínűség a program hangszerelésének, változatos összeállításának az érdeme.

A zenekar tőle telhető színvonalon, olykor pontatlansággal, máskor kifejezett beleéléssel tolmácsolta a kísérő epizódokat (betanító karmester: Kovács László). Hancock remekül érzi magát kísérő zenészei társaságában, ami persze nem csoda. A benini gitáros-énekes Lionel Loueke pályája meredeken ível fölfelé a tengerentúli jazzéletben, fiatal kora ellenére szinte mindenkivel játszott már, aki számít. Hangja egyértelműen a nyugat-afrikai énekelt költészet, az úgynevezett griot-hagyomány hangzását hozza a jazzbe, vagyis annak legősibb gyökereit idézi. Loueke egy hónappal ezelőtt a Columbus Jazzhajó klubközönsége előtt is fellépett, akkor az évfolyamtárs dobos, a magyar Németh Ferenc társaságában – ritka alkalom, hogy fiatal sztár ilyen gyakran fordul meg városunkban. Richie Barshay 22 évesen egy újabb dobfenomén, aki világszínvonalon kezeli hangszerét. Ám annak ellenére, hogy Hancock ütőhangszeresként is konferálta, a tablán és dobgépen nyújtott teljesítményeit csupán fiatalos próbálkozásnak érzékeltem. Hancock Gershwin-, Ellington- és Carmichael/Ray Charles-szerzemények után sajátokat játszott, illetve egy kompozíciót Wayne Shortertől. Shortert a XXI. század elejének jazz-zenéjét alapjaiban meghatározó művészként értékelte Hancock. Nincs vele egyedül. Mindazonáltal a Nephertity mostani előadása nem tartozik a legihletettebbek közé, alighanem ez a darab tette próbára a legjobban a zenekar és a kvartett közti zenei párbeszédet. A Maiden Voyage és egy Headhunters-szám után igazi jutalomjáték volt a Cantaloupe Island szólózongora-előadása ráadásként, amely Hancock géniuszának ómegája: mert a legnagyobb sikert mégsem a surround koncerttechnika, nem a dobeffektek okozzák – Hancock örökzöld témája és variációi a legrigorózusabb hallgatót is az ünneplő közönség tagjává varázsolhatják.

(2005. május 24. 20:00 Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Pat Metheny Group: The Way Up; km.: Pat Metheny (gitárok), Lyle Mays (billentyűk), Cuong Vu (trombita, ütők), Gregoire Maret (szájharmonika, ütők), Nando Lauria (ritmusgitár, ének, ütők), Steve Rodby (bőgő), Antonio Sanchez (dobok)

(2005. május 26. 19:00 Budapest Kongresszusi Központ – Herbie Hancock: Gershwin’s World; km.: Herbie Hancock (zongora), Lionel Loueke (gitár, ének), Dave Carpenter (bőgő), Richie Barshay (dob, ütőhangszerek), Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Robert Sadin)