Valér

Fado teljes szépségében

2005.06.06. 00:00

Programkereső

Minél többet hallgatom a portugál városi népzene és népköltészet jellegzetes műfaját, a bensőséges és melankolikus hangvétele ellenére is sodró erejű fadót, annál inkább érzem, milyen keveset tudok erről a varázslatos muzsikáról. A több évszázados múltra visszatekintő, a luzitán történelem viharos korszakait is átvészelő fado ugyanolyan változatos, szerteágazó kifejezési forma, mint például a Kárpát-medencei magyar népzene.

Éppen ezért veszélyes minden mesterséges leegyszerűsítés, sztereotípiagyártás: nem szerencsés a fadót portugál bluesnak nevezni, s az sem pontos, ha ezt a zenét csupán a szomorkás-nosztalgikus portugál néplélek kifejeződésének tekintjük. Sokkal több van ezekben a dalokban, megértésükhöz a nyelvismeret mellett irodalmi, történelmi és filozófiai tudás is szükséges.

A Madredeus zenekarban – amely próbaterméről, egy 16. századi lisszaboni templomról kapta furcsa nevét – egyrészt az a csodálatos, hogy tizenkilenc éve vállalja a kockázatot: Portugália határain kívül is a maga teljességében, kompromisszumok és hatásvadász gesztusok nélkül mutatja meg a fadót. Így történt ez a budapesti koncerten, a Nemzeti Hangversenyteremben is. Másrészt azért is lenyűgöző ezeknek a zenészeknek a teljesítménye, mert nemcsak reprodukálják a műfaj gazdag repertoárját, hanem saját invenciójukkal, érzéseikkel és gondolataikkal is gazdagítják. Éppen ezért a Madredeus produkciója cseppet sem tradicionális, sőt nagyon is újító szándékú: azt bizonyítja, hogy napjainkban, a stílusok szabad keveredésének időszakában a fadót sem kell félteni a más műfajokkal való találkozástól.

Egyetlen kritikai megjegyzés a végére: Teresa Salgueiro (egyenletesen szép és nagyon kifejező) énekhangjához két gitár, egy akusztikus basszusgitár és egy szintetizátor csatlakozik. Noha a hangzásképet alig zavarta a szintetizátor, nem értem, hogy miért nem akusztikus (vagy legalább elektronikus) zongorával dolgoznak – sokkal szebb és plasztikusabb lenne.