Szilárda

Félsikerű múltidézés

2005.06.08. 00:00

Programkereső

Amikor a Vaya Con Dios tavaly – csaknem egy évtizedes hallgatás után – The Promise (Az ígéret) című stúdióalbumával visszatért az európai popszcéna körforgásába, joggal remélhettük, hogy Dani Klein énekesnő és muzsikustársai az új évezredbe is át tudják menteni azokat az értékeket, melyeket a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején felmutattak, közvetítettek.

A belga zenekar mindig kitűnt a slágerlistákon felbukkanó előadók szürke tömegéből; mindenekelőtt azzal, hogy sajátos, könnyen azonosítható, ibériai gyökerekből táplálkozó dallamvilágához nem a popcsapatoktól megszokott felszínes szövegek, hanem mélyebb tartalmat is hordozó, elgondolkodtató verssorok társultak. A The Promise is ezt az irányt követi, bár az már a lemez első meghallgatásakor kiderült, hogy nincsenek rajta olyan emblematikus dalok, mint a Vaya Con Dios aranykorát jelentő Don’t Cry for Louie, Time Flies vagy Heading for a Fall.

Margit-szigeti koncertjük sajnos nem igazolta az előzetes várakozásokat. Elsősorban azért nem, mert nosztalgiabuli lett belőle, ahol a publikum örömmel fedezte fel (s Danivel együtt énekelte) a régi klasszikusokat, de mérsékelt érdeklődéssel hallgatta az új CD számait. Egy ilyen – a popszakmában tipikus – helyzetben a zenészeknek az a feladatuk, hogy felépítsenek egy olyan dramaturgiát és hangzásképet, ami egy pillanatra sem engedi lankadni a közönség figyelmét. Úgy érzem, a Vaya Con Dios kísérletet sem tett erre: a legegyszerűbb megoldást választotta, amikor két-három számos blokkokban cserélgette a tíz-tizenöt éves és a tavalyi dalokat. A cigányzenei motívumok előtérbe helyezése is rossz választás volt. Napjainkban, amikor szerencsére Európa-szerte virágzik a roma zenekultúra, amatőr próbálkozás ebből – megfelelő tárgyi tudás híján – valamiféle koloritot, színezőanyagot átvenni. A végeredmény szakmai bukás lehet, ami a gipsy jazz egykori belga legendája, Django Reinhardt honfitársaitól különösen kínos.