Luca, Ottilia

Földvári Napok a Duna-parton

2005.06.21. 00:00

Programkereső

Az idén a Művészetek Palotájában „vendégeskedő” Földvári Napok péntek esti hangversenyén Peskó Zoltán vezényelte a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. A legnagyobb érdeklődés minden bizonnyal Kurtág György új művének, a hegedűre, brácsára és zenekarra írt … concertanté…-nak magyarországi premierjét előzte meg. A magánszólamokat a 2003-as ősbemutató szólistái, egyben a darab címzettjei, Hiromi Kikuchi és Ken Hakii játszották.

Kurtág kompozíciója előtt azonban idősebb pályatársa, Szőllősy András 1972-ben írt alkotása, a Trasfigurazioni hangzott el. Nagy várakozással tekintettem a darab elé, amelyet eddig csak hírből ismertem. Az életmű egyik sarokköveként számontartott Trasfigurazionit felépítésének szigorú logikájáért és érzelmi mélységeiért szokták méltatni az elemzők. A mű különleges népszerűségét (vagy legalábbis megbecsültségét) jelzi, hogy a nyolcvanas évek elején A hét zeneműve sorozat egyik műsorában a Trasfigurazioniról hangzott el rádióelőadás. Elismerve a darab erényeit és szépségeit, bevallom, a vele való találkozás most nem tett rám különösebben mély benyomást.

d07cfd9e-07ef-42b3-b182-8994bd2c7fee

Kurtág „kettősversenyével” kapcsolatban is voltak pozitív előítéleteim. Ezek egyrészt az egy évtizeddel korábbi zenekari művel, a Sztélével kapcsolatos tapasztalataimon, másrészt Farkas Zoltánnak a Muzsika 2003 decemberi számában a … concertanté…-ról megjelent elemző méltatásán alapultak. Hogy a kompozíció megítélésétől ezúttal mégis el kell tekintenem, annak az az oka, hogy a zenekar feletti pódiumülések egyikére kaptam jegyet. Ez Szőllősy darabjának hallgatása közben kifejezetten hasznosnak bizonyult, hiszen testközelből figyelhettem meg Peskó Zoltán energikus, ugyanakkor célratörő és kifejező karmesteri mozdulatait. Kurtág alkotásának teljes értékű befogadását azonban lehetetlenné tette, hogy a szólistákat csak hátulról láthattam-hallhattam. Annyi mindenesetre számomra is kiderült, hogy a … concertante… varázslatosan hangszerelt alkotás. A szólisták teljesítményét csupán abból tudom megítélni, hogy a mű elhangzását követően a színpadra siető zeneszerző őszinte örömmel és lelkesedéssel gratulált nekik.

A szünet után A csodálatos mandarin hangzott el: nem a hangversenyeken szokásos szvit-változat, hanem a pantomim teljes zenéje. Az előadásról csak annyi mondandóm van, hogy életem talán legnagyszerűbb Mandarinját hallottam péntek este (immár a földszintről). Nincs értelme ezt vagy azt a szólamot kiemelni: a Nemzeti Filharmonikusok tagjai mind fölényes biztonsággal és lehengerlően játszottak. A karmester legvégül meg sem hajolt, csak felállította a zenekart és kiment a pódiumról. Joggal ünnepeltette őket.

(2005. június 17. 20:00 Nemzeti Hangversenyterem; A Földvári Napok „vendégjátéka” a Művészetek Palotájában; Szőllősy: Trasfigurazioni; Kurtág: … concertante…, op. 42; Bartók: A csodálatos mandarin, op. 19; km.: Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Nemzeti Filharmonikus Zenekar; vez.: Peskó Zoltán)