Pandora, Gabriella

Ivan Sokol (SK) orgonaművész hangversenye

2005.06.27. 00:00

Programkereső

„Ivan Sokol (1937) a szlovák orgonaművészet jelentős képviselője. Nemzetközi orgonaversenyek többszörös díjazottja, zsűrijének tagja, a pozsonyi Művészeti Főiskola orgona tanszakának professzora, a szlovákiai és nemzetközi előadóművészet kiváló képviselője. (…) Sokol a Kosice-i Nemzetközi Orgonafesztivál /1970 óta/ és a Jozef Gresak Orgonazenei Napok Bardejovban [Bártfán 1993 óta] életrehívója” – állt a békéscsabai Evangélikus Nagytemplomban 2005. június 20-án megrendezett koncert programját ismertető lapon.
f9fba7e3-8a8b-427f-9bd7-5417db9af4dd

Stefan Dano főkonzul úr szlovák és magyar nyelven elmondott bevezető szavai után megkezdődött a jól szerkesztett, érdekes műsor, melyben a hat darab hármas tagolásban szólalt meg: egy-egy kevéssé ismert művet egy-egy nagyívű, reprezentatív kompozíció („pillér”) követett.

Az első mű Jozef Podprocky (1944) Suita Choreica (op. 14c) című, 1978-ban írott, hat (rövid) tételből álló kompozíciója volt, amely különböző tempójú és hangulatú „táncok” sorozata. Ez a mű a kortárs zene „hallgatóbarát” vonulatába tartozik. Ivan Sokol már itt felvillantotta vonzódását az áttetsző, színes regisztrálási módokhoz.

Ezután hangzott fel az első „pillér”, J. S. Bach c-moll prelúdium és fúga című műve (BWV 546). Az előző darab mozaikszerű szerkesztése és ennek megfelelő hangzása után maga a tökéletesség szólalt meg. A szigorú rend szerint felépített szerkezet, az ennek ellenére szabad zenélést engedő forma értelmes és szép előadásban került ki Ivan Sokol kezei (és művészi gondolatai) alól. A hagyományokat követő regisztráció gondos és megfontolt munkát jelzett.

Ivan Parik (1936-2005) 1979-ben készült Pastoralja címében hordozza az összes tudni- és érezni valót. A tompább hangszínek, az előírt lassú tempó – lehet, hogy a szerző nemrégen bekövetkezett halálának ismerete miatt is – komor hangulatot árasztott.

„Sláger” felhangzásakor rendszerint felmorajlik a közönség, mozgolódás, pusmogás támad… „Ez az! Ezt ismerem!” Nos, ez így történt ebben az esetben is, amikor J. S. Bach ama bizonyos d-moll toccata és fúgája felhangzott. Felhangzott bizony, impozánsan és virtuózan! A – szerintem – kiváló állapotban lévő orgona nagyszerű eszköz volt a nagyszerű művész kezében, aki az unos-untig játszott (egyébként csodálatos) darabot pompás színekkel, óriási lendülettel és meggyőző erővel „tette le” a hallgatóság elé.

Felix Mendelssohn-Bartholdy 6. d-moll szonátája valahogy „elveszett a rengetegben”… Ez a része a koncertnek – tán a figyelem lankadása okán is – kissé érdektelenre sikerült. Annál nagyobb hatású volt a zárószám, Louis Vierne (1870-1937) Carillon de Westminster című, a Big Ben dallamára komponált impozáns variáció-sorozata (fantáziája?). A monumentális forma, a változatos téma-alakulások, a sok színben pompázó regiszterek, (a forte!) remek lehetőséget nyújtottak Ivan Sokolnak, hogy tudását és művészetét felmutassa, másrészt a mű a hangverseny igazi „zárópillérének” bizonyult. A művész a koncert végén szemtől szemben köszönte meg a közönség lelkes ünneplését, a művészi teljesítményt honoráló tapsot.