Lázár, Olimpia

Arányok

2005.07.05. 00:00

Programkereső

„Három kiváló szólista / zenekari muzsikus egy csaknem feledésre ítélt műfaj remekműveinek újrafelfedezésére invitál bennünket” - írta a 21. Régi Zenei Napok hirdetése a Trio Antiqua június 28-i soproni koncertjéről. Rögtön tiltakozom: a trió műfaja Beethoventől Schuberten, Brahmson, Dvořákon át Chaussonig és Ravelig egyáltalán nincs elfelejtve, az említett szerzők (Csajkovszkijt is idesorolhatjuk) számomra legkedvesebb művei közt szerepelnek trióik. Mégis: ha Mozartra vagy Haydnra gondolunk, igazat kell adnunk a prospektus szavainak.
73b72a84-f253-4662-ba43-9b90d9231d7e

Sem koncerten, sem felvételen nem hallhatjuk e remekműveket elégszer. Haydn negyvenöt zongoratriót írt, Mozart hatot (és egy utólag kiegészített töredéket). Kedd este ezek közül három Haydn- és két Mozart-mű hangzott el, ami kompenzációnak sem kevés – koncertnek meg egyenesen sok. A három Haydn egyre közelebb kerül a szívemhez, bár már a Hob. XV:29-es Esz-dúr is jópofa mű, variációszerű első tételével, „ártatlan” (Andantino et innocentemente) lassú és németesen (Allemande) eltolt táncritmusú zárótételével, az előadók pedig minden erényét kiemelték a zenének. Az E-dúr trió pizzicatóval kísért fortepianója egy másik, mosolygósabb világot jelenít meg – holott ez a darab sem egyszerű ám, a kidolgozási részben Asz-dúrig jutunk el (kései kamarazenéjében Haydn általában kedveli az efféle merész utazásokat). Ez a trió a leginkább billentyűs-központú, s emiatt ennek az előadása tetszett a legkevésbé. A Trio Antiqua tagjai ugyanis – jól beszélt a hirdetés – nem elsősorban szólistaként közismertek: Kalló Zsolt ugyan szólistaként is híres, de koncertmesteri működése legalább ilyen fontos; Vályi Csilla, ha lehet, még nélkülözhetetlenebb az Orfeo Zenekar állandó cselló continuo-játékosaként. Szekendy Tamás pedig egyszerűen jobb kamarazenész, mint zongorista (fortepianista). A második tételben pl. határozottan ötlettelennek tűnt, míg be nem léptek a társak.

Haydn triói kapcsán a zenetörténészek meg szokták említeni, hogy valójában hegedű-zongoraszonáták, amelyekben a bal kéz meg van erősítve a csellóval. A vonós szonátákat pedig még Beethoven is úgy kezelte, mint vonós kíséretes zongoraszonátákat. Vagyis a zongoráé a fő szerep, és bár önmagában nem akkor a baj, ha a trióban nem a zongorista dominál (gondoljunk Casals vagy Heifetz triófelvételeire), a korhűség mégis megkérdőjelezhető – a Trio Antiquának pedig épp a korhűség lebeg a szeme előtt, mint megvalósítandó cél. Mégsem tarthatjuk elhibázottnak ezt a formációt: számomra ugyanis épp az indokolja a cselló jelenlétét a fortepiano mellett, hogy a bal kéz basszusa önmagában kevés lenne a hegedűvel szemben – így sokkal kiegyenlítettebb hangzást kapunk. Hogy Kalló nagyobb szólista, mint Szekendy: arról Haydn nem tehet.

A G-dúr trió előadásával aztán semmi problémám nem volt: ez talán a legismertebb Haydn-trió (már a Cortot-Thibaud-Casals formáció is felvette 1927-ben), amely népszerűségét elsősorban magyaros zárótételének köszönheti. Magam a variációs első tételt legalább ennyire kedvelem. És ha az E-dúr trió vonósokkal kísért billentyűsszonáta, akkor a G-dúrban feltétlenül a hegedűé a főszerep. Kalló Zsolt élt is a szóló lehetőségével, előadása mindig tiszta és precíz volt – mindössze dinamikailag mozgott kissé szűk skálán, de a kurzuson résztvevő fiatalok körében így is hatalmas tetszést avatott.

Szünet után következett Mozart – és ismét úgy éreztem, akármennyire szeretem is Haydnt, az első taktustól kezdve nem kérdés, hogy Mozart a kedvenc szerzőm. Holott az először megszólaló K 254-es trió („Divertimento”) nem is az érett, nagy művek közé tartozik – de soha rosszabb zenét. Ez is inkább hegedűszonáta, csellókísérettel, de különösen záró rondója már az érett művek hangján szól. Persze nincs a hat trió közt olyan, mely ne lenne jelentős valamiért – hozzám talán az 542-es E-dúr áll a legközelebb, de a másodikként elhangzott K 564-es G-dúr is a legnemesebb kamarazenék közé tartozik – már csak hangneme miatt is. Mozartnál a G-dúr mindig valami rendkívülit, könnyeden jókedvűt sejtet (hogy aztán sírhassunk pl. a G-dúr zongoraverseny lassú tételén). A G-dúr trió kissé monotematikus nyitótétele már első akkordjával megalapozza ezt a jókedvet, mely ezúttal három tételen keresztül fennmarad. A Trio Antiqua igazán ebben a műben bontakoztathatta ki képességeit. Itt ugyanis mindhárom hangszer külön érvényesül, a csellónak is jut egy kis szóló – a néhány fortepiano-melléütés pedig nem volt zavaró. Hogy aztán miért nem a Mozart-mű zárótételét ismételték meg ráadásként, azt nem tudom. A magyaros Haydn-tétel a szünet előtt mindenesetre kevésbé volt „cimbalmos” (ahogy barátom fogalmazott), de a ráadásba az efféle túlzás belefér.

Ha röviden összegzem az elhangzottakat, azt mondom: jó koncertet hallhattunk. Ha jobban kifejteném, azon kellene meditálnom, mi tesz egy koncertet igazán maradandó élménnyé, és hogy vajon a kissé egyoldalú, túlzsúfolt programnak tudható-e be, hogy ez ezúttal nem vált azzá. De maradjunk inkább a rövidebb megfogalmazásnál – és ne feledjük: Sopronban egy héten keresztül különféle műfajokban hasonlóan magas színvonalú hangversenyeket hallgathattak a régizene rajongói.

(2005. június 28. 20:00; Sopron, Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ, Petőfi Terem; A Trio Antiqua hangversenye; Haydn: Esz-dúr trió, Hob. XV:29; E-dúr trió, Hob. XV: 28; G-dúr trió Hob. XV:25; Mozart: B-dúr trió (Divertimento), K 254; G-dúr trió, K564; Km.: Kalló Zsolt – hegedű, Vályi Csilla – gordonka, Szekendy Tamás – fortepiano)