Pandora, Gabriella

Egy az Isten

2005.07.05. 00:00

Programkereső

Bizonyára nem helyes úgy kezdeni egy lemezkritikát, hogy „az előadóval szemben elfogult vagyok”. Az ilyesféle prekoncepció ugyanis többek szerint a bírálót zavaróan korlátozza kérdésfeltevéseiben, és jelentősen megnehezítheti már magát a befogadást is. Hát még az értékelést.
8dd04178-610c-46cf-8e96-924cc15a65cf

Bár aligha kétséges, hogy ennek a műfajnak számolnia kell a megkerülhetetlen szubjektivitással. És bizony be kell valljam, Eugen Jochum régóta a kedvenc karmestereim közé tartozik. A ötvenes, hatvanas és hetvenes években készült Bruckner- és Brahms-interpretációi jó ideje meghatározóak a számomra, sokszor ma is ezekhez mérek egy-egy új felvételt. Ez a h-moll mise, mely az EMI egyre bővülő Gemini sorozatában jelent meg az utóbbi hetekben, nem változtatott a véleményemen.

A német karmester kései korszakából, 1980-ból származik ez a müncheni Herkulessaalban készült bejátszás. Kései korszak, írom, pedig hátra van még többek kötött Beethoven zongoraversenyeinek rögzítése Pollinival, és egy sor más is. Jochum óriási, Haydntól Mozarton át egy teljes Beethoven-szimfóniasorozatig és két komplett Bruckner-ciklusig terjedő életműve jócskán bővelkedik csemegékben, gondoljunk csak A nürnbergi mesterdalnokok vagy A bűvös vadász ragyogó felvételeire. Mindezeket figyelembe véve megkockáztatható, hogy ami a német-osztrák alaprepertoárt illeti, Eugen Jochum a század egyik legjelentősebb karmesterei közé tartozott.

Tudomásom szerint Bach h-moll miséjének ezen felvétele mellett egy Karácsonyi oratórium (Philips, 1972), egy János-passió (Philips, 1967), és a h-moll mise egy huszonhárom évvel korábbi rögzítése (Philips, 1957) – mások mellett Peter Pears és Kim Borg közreműködésével, szintén a Bajor Rádió Kórusával és Szimfonikus Zenekarával – szerepel még Jochum diszkográfiájában a szerzőtől. Ez minden, amit Jochum Bachról el akart, vagy el tudott mondani. Mindenestre beszédes gesztus, hogy – jó néhány évvel az első lemezfelvétel után – a mester 1980-ban újabb betanításba fogott; nyilván úgy érezte, hetvenes éveinek végén járva is van adekvát mondanivalója a darabról.

Vitathatatlan, hogy Jochum annak a karmester-generációnak a tagja, amely Johann Sebastian Bachot még a német szimfonikus-oratorikus kánon – Jochum olvasatában a Bachtól Brucknerig tartó vonulat – elidegeníthetetlen részének érezte, nyilván az öt megelőző nemzedék tagjai, Furtwängler, Klemperer, és nem utolsósorban a már abszolút kortárs Herbert von Karajan nyomán. Érdemes volna például Karajan méltán híres, 1952-es h-moll miséjével összevetni ezt a felvételt. A hatvanas évek végétől kezdve Bach oratorikus művei, miséi és passiói is áttolódni látszanak a mind markánsabb, alternatív régizenei repertoárba. Ebben bizonyára szerepe lehet annak is, hogy a két irányzat eredendően más kérdésekkel fordult Bach (és mások) oratorikus művei felé. Tagadhatatlan, hogy a bachi oratórium – beleértve a passiókat is – már a 19. században annak a standard hagyománynak a szerves részeként élt, amely – némi joggal – a bachi tradíció folytatásának tekintette Haydn és Mozart miséit (különös tekintettel Mozart Requiemjére), valamint Beethoven Missa Solemnisét, Schubert Asz-dúr miséjét, majd Brahms, Bruckner és Verdi halotti miséjét, bár ez utóbbi kissé merész kijelentésnek tűnhet. A műfaj (mármint a mise, de általában véve az egyházi oratóriumok is) előadási hagyománya a 18. század végétől fokozatosan távolodott mind a szakrális terektől, az akkoriak szerint egyedül adekvát megszólalási tértől, de természetesen magától a vallási szertartástól is. Az előadói gyakorlat az újabb művek szekularizáltságát (gondoljunk csak a már szinte operaszámba menő Verdi Reqiuemre) a régiekre is visszavetítette: a 19. század végére a 18. századi darabokat is eloldotta a katolikus istentisztelettől, és az eredendően vallásos műveket a templomokból hangversenytermekbe költöztette. Már Bachot – nem is beszélve Händelről – is érték támadások a kortársaitól azért, mert passióiban úgymond beviszi az operát a templomba. A régizenei mozgalom egyes apostolai, s ez különösen a legutóbbi évek tapasztalatai alapján állapítható meg, erre a folyamatra rámutatva egy ezzel ellenkező irányt próbáltak adni az interpretációtörténet legújabb fejezeteinek.

Nehéz megítélni, hogy vajon a 20. század utolsó néhány évtizedében végig megvolt-e az egyensúly az ún. régizenei mozgalom korhű hangszeres, gyakran inkább kísérletszámba menő, de számos figyelemreméltó produkciót termelő lendülete és a háború előtti hagyományból táplálkozó, zömmel nagyszabású gesztusokra hajlamos, magától értetődően modern hangszeres olvasatok között. Véleményem szerint, ha a koncertek tekintetében komplikált volna is egy ilyen összevetés, a hanglemezeket figyelve levonhatóak volnának bizonyos tanulságok, bár a tapasztalatok bővebb elemzése könnyen meghaladhatná az effajta írásművek kereteit, erre már csak ezért sem vállalkozom. Annyi azért megkockáztatható, hogy az évszázad 80-as és 90-es éveiben már egyértelműen a korhű előadások domináltak, s legfeljebb elvétve akadhatunk hagyományos, modern hangszerekkel és a megszokott népes kórussal dolgozó produkcióra. Mára sokan – velem együtt – úgy vélik, a h-moll mise eddigi legjobb felvételét John Eliot Gardiner készítette 1985-ben az Archivnál, tehát mintegy öt évvel Jochum második bejátszása után, aki így Gardiner interpretációjának alapvető tapasztalataival evidensen nem számolhatott, jóllehet a mester maga még elvileg hallhatta angol kollégája munkáját – Jochum ugyanis 1987-ben halt meg, s Gardiner lemeze 1986-ban jelent meg – bár ennek nincs jelentősége.

Természetesen nem szándékom a két „iskola” alapvetően különböző előadási hagyományait egymáshoz mérni, különösen azért nem, mert meggyőződésem szerint nem egymást kizáró, hanem egyenesen egymást feltételező, sőt, nemritkán egymást segítő irányzatokról van szó, minden ellenkező látszat ellenére. A historikus és modern előadási módok (ez persze így megengedhetetlen egyszerűsítés, különösen abban a tekintetben, hogy a historikus előadási gyakorlatban is több irány született akár csak Bach oratorikus műveinek előadására vonatkozólag) egy jól szervezett hangversenyéletben és – a jelenleginél mindenesetre egészségesebb – hanglemezpiacon békésen meg kell férjenek egymás mellett. Mindazonáltal nagyon is jellemző, hogy itt, a Fidelión Kerékfy Márton is – egyébként nagyon helyesen – Gardiner lemezével vetette össze Celibidache 1990-ben rögzített h-moll miséjét, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy Celibidache ismerhette (volna) Gardiner etalon-értékű lemezét. Ehhez képes Jochum Gardineréihez igen hasonló – bár általában kicsit „ráérősebb” –, Celibidache pedig lényegesen lassabb tempókkal dolgozik.

Eugen Jochum h-moll mise-előadása végig az ereje teljében lévő mestert idézi: egy nagy formátumú karmester, egy hiteles művész mély gondolatait a zenetörténet egyik legnagyobb géniuszáról. Jochumtól itt is a tőle megszokott temperamentumos előadásra, a nagyvonalú, de figyelmes formakezelésre számíthatunk: az élénk színekkel festett, markáns, de sosem túlrajzolt artikulációra, a szilárd, sohasem megingó struktúra biztonságára és a vokális és hangszeres szólamok ha nem is patikamérlegen mért, de mindig pontos és hiteles arányára, a néhol vitatható, de végig következetes tempókra, a könyörtelen dinamikára. Egyszóval arra a spontaneitás illúzióját keltő, mégis kiérlelt és végiggondolt, koncepciózus gesztusrendszerre, mely Jochumnak annyira sajátja. S ha a zenei szövet nem is olyan áttetsző, mint Celibidache-nél, s a karakterformálás vagy a frazeálás sem olyan kifinomult, vagy a szólamok felrakása sem mindig olyan világos és egyértelmű, mint Gardinernél, s talán a szólisták sem mindenkor tökéletesek, Jochum interpretációjának eredendő szenvedélye és magával ragadó lendülete feledteti az apróbb megingásokat, a kisebb intonációs problémákat, a szövegejtés helyenkénti slendriánságát, vagy a mértani pontosság elő-előbukkanó hiányát.

Ilyen környezetben az egyébként neves szólisták (a kiváló Helen Donath és Brigitte Fassbaender és a kevésbé ismert, de jól teljesítő svéd tenor, Claes H. Ahnsjö, a kissé halványabb basszusok, Roland Hermann és Robert Holl) által ellátott vokális szóló-szólamok is szépen illeszkednek a sodró lendületű, sűrű szövésű kórustételek, a darabot mindenkor domináló tényező szövetébe. Külön öröm, hogy a cd hangminősége nemcsak megfelel a kornak, de a korai digitális felvételekről kialakult általános tapasztalatokat figyelembe véve, ha lehet, még jobb is a vártnál. Kifogástalan térhatás, kiváló hangmérnöki munka, ehhez kétség sem fér. Kár azonban, hogy a kísérőfüzetben csupán pár rövid mondatra, néhány történeti tény közlésére futotta, s az előadókról egyetlen szót sem olvashatunk, de ez már csak így szokott lenni az olcsóbb kiadványoknál.

S ha a postás szégyenlősen azzal a kéréssel hozakodna elő, hogy ajánljunk neki egy megfizethető árú h-moll misét a további postai küldemények célba érkezésének kockázata nélkül, bátran javasoljuk neki Eugen Jochum lemezét. De nekünk vajon kell-e választanunk Karajan, Klemperer vagy Jochum előadásai és Gardiner, Brüggen vagy Koopman olvasatai között? Nem hinném. Hiszen Bach is írhatott evangélikusként remekművet a katolikus hívők számára, s az eredetileg vallásos szertartások részeként funkcióval bíró alkotások maguk után hiányérzetet nem hagyva, modern hangszereken is legalább annyira vállalható módon szólalnak meg a hangversenytermekben, mint korhű hangszeres előadásban – s ha már az előbbire való rácsodálkozást úgyis megspóroltam, egy patetikus zárlatra azért még futja: mert egy az ihlet. Egy az Isten.

(Johann Sebastian Bach: Messe h-moll, BWV 232; Donath, Fassbaender, Ahnsjö, Hermann, Holl, Chor des Bayerisches Rundfunks, Josef Schmidhuber, Symphonie-Orchester des Bayerischen Rundfunks, Eugen Jochum; EMI 2005, 7243 5 86537 2 4)