Luca, Ottilia

Fáradt, öregedő maestro

2005.07.12. 00:00

Programkereső

Négyszer néztem végig két nap alatt a West Side Story-videót, ami önmagában nem olyan nagy szám, de ha hozzáteszem, hogy mind a négyszer elszomorodtam, amikor a végéhez közeledett a felvétel, és hogy az egészet nem (én sem) most látom először, akkor talán mégis jelent valamit. Igen, ez az a film - DVD-n, újra kiadva -, amelyet annak idején leadott a Magyar Televízió is. Leonard Bernstein vezényli legismertebb művét. Lassan ötvenéves a darab, több mint húszéves a felvétel, tizenöt éve halott a karmester. Őt idézve: a maga furcsa, kicsi módján már klasszikus.

Valóban az. Jelenetei elevenek, az ember Bernsteinnel együtt mondja, hogy G-dúrba mentél F-dúr helyett, együtt tesszük keresztbe az ujjunkat a zenei rendező John McClure-ral, amikor Carreras énekel, és amikor megint elrontja, együtt mondjuk, hogy "shit", és negyedszerre, húszadszorra is lehet azon röhögni, amikor Bernstein a kamerába mondja: "Ez a lemezfelvétel. Akit ma látnak, egy fáradt, öregedő maestro, bezzeg aki tegnap itt volt, az, na jó, egy fáradt, öregedő maestro volt, de talán kevésbé fáradt és kevésbé öregedő." És van, ami változik. Húsz évvel ezelőtt, Kiri te Kanawa feltétlen híveként Bernstein mellett csakis róla szólt a film. Ma látom azt is, magabiztossága mellett mennyire zárt a nő, ahogy zsebre tett kézzel, teljes visszafogottsággal, kissé hűvös profiként végzi a dolgát. De ma többet jelent az azóta elhunyt Tatiana Troyanos vérbősége, nyitottsága, ahogy kidülledt szemmel, nagy hangon, bolondul énekel. Ma imponál José Carreras, mert meg meri mutatni esendő tenorságát, világsztárként is betojt kisfiú, aki miatt nem lehet haladni, mert nem érzi a ritmust, rossz az angol kiejtése, és persze: G-dúrba megy F-dúr helyett. Vagy fordítva.

Egyszerű tanulság, hogy aki nem látta még a filmet, és megengedheti magának, szaladjon le a sarki boltba, és vegye meg a DVD-t. Aki látta, az megteszi biztatás nélkül is. Mert Bernsteint látni sokkal többet jelent, mint csak hallani. A kész felvétel, hiába vezényel a szerző, legalábbis kétséges. Ha van haszna, elsősorban annyi, hogy a Tonightot nyugodtabban veszik föl operaénekesek is a műsorukra. De egyébként kétséges a szereposztás, néha a tempókon is lehet vitatkozni. Már amennyiben érdemes, hiszen ez mégiscsak a West Side Story. Ha a műfaj koronája, akkor is csupán egy musical az ötvenes évekből. Láttunk, hallottunk már egy-két előadást, amely másról sem szólt, csak hogy milyen régi ez a darab.

És van ez a film, amely szerint ennél frissebb zene nem létezik, ahol mindenkit szeretni kell, ahol a kimerült, öregedő maestro minden mozdulata és szeme villanása arról beszél, hogy zene és arról, hogy élet. Amit nézve az ember nem elkeseredik, mert Leonard Bernstein is meghalt, hanem örül, mert élt, mert valami itt maradt belőle. Tudom, hogy nem nagyon eredeti, de mindig ugyanaz a szó jut eszembe: köszönöm.

(The Making of West Side Story - Deutsche Grammophon 1985 -2005)