Szilárda

Minden ok nélkül

2005.07.18. 00:00

Programkereső

A hosszú első felvonás végére sem sikerült rájönnöm, hogy voltaképpen mit akarnak az alkotók a Bakáts téri Toscával. Ha egyáltalán akarnak valamit.

A darab körülbelül az, ami az Erkel Színházban is szokott menni, de a szabad tér hátrányaival sújtva, tehát néha az erősítés elszáll, és csak a szenvedő énekest hallani a távolból, a kórust nem lehet bemikrofonozni, így aztán csak azt a svájci gárdistának öltözött legényt hallani, aki a legközelebb áll a mikrofonhoz, és lehet reménykedni, hogy az ő hangja nem reprezentálja híven a kar általános állapotát.

A főbb szereplők között Gurbán János úgy viselkedik, mintha valami baja lenne, idétlenül vonszolja magát a színpadon, de ez a vonszolódás mintha nem Angelottit, a szabadság bajnokát akarná jelképezni, hanem civil üzenet lenne, olyasmi értelemmel, hogy mit keresek én itt. A néző pontosan nem érti, hogy mi a szemrehányás oka, de ha Gurbán János helyébe képzeli magát, és arra gondol, hogy fehér nadrágban, bíbor kabátban kell ténferegnie a Bakáts téren, mintha egy luxushotel személyzetének elöregedett tagja lenne, nem irigyli a művészt.

Nem irigyli Kiss B. Attilát sem, aki szintén áldozata a jelmeztervezői önkénynek, szűk szárú csizmában, fehér festőköntösben énekelgeti a népszerű Levéláriát, és egészen olyan látványt nyújt, mint egy dalos kedvű henteslegény. Az igazsághoz tartozik, hogy sokkal különbül nem is énekelt, a szép hang megszólalt, de sokszor a kívánt magasság alatt. Néha megsimogatta partnernője mikrofonját, ami akusztikailag korántsem annyira kellemes élmény, egyszer meg szenvedélyesen a nő készülékébe énekelte, hogy szereti őt, de ez azt a benyomást keltette, mintha a fülébe ordította volna érzelmeit.

A címszereplő Sümegi Eszter mindent hozott: klasszisát is, hiszen valóban erőteljes hangon, pontosan teljesített, és mindegy neki, hogy állva, ülve, fekve kell megszólaltatnia a szólamát, árad a hang. Ugyanakkor a környezettel szemben ő is alulmaradt, meglehetősen unalmasan énekelt, a szokásos és hiteltelen színpadi ágálást hozva, lemondva arról, hogy a Tosca egyáltalán jelenthet valamit azon kívül, hogy ez is egy opera. Anatolij Fokanovról körülbelül ugyanez mondható el, éneklése első osztályú, játéka azonban - különösen Scarpia halálakor - élénk derültséget fakasztott a nézőtéren. Kaposi Gergely semmire sem kötelező vezényléssel tette magát feltűnésmentessé.

És akkor vissza az eredeti kérdéshez: mit akartak ezzel az előadással? Az Erkelből elhozott díszletelemekkel, a gyertyákkal, az egy színpadra helyezett három színnel: középen a templom, jobbra a Farnese-palota, balra a csökött Angyalvár? Mit akartak egy olyan előadással, amelynek a legérdekesebb akusztikai eleme az ágyúlövés, mert akkorát szólt, mint az Apollo-11 a kilövésekor? Vagy ez csak nyár, alamizsna a jónépnek? A kultúra árnyéka? És ha ilyen az árnyéka, milyen lehet az igazi?