Szilárda

Mindenkinek a magáét

2005.08.01. 00:00

Programkereső

Egy kis malőr történt Placido Domingo és vendégeinek pénteki ária- és dalestje előtt. Az érkező közönség kisebb csoportjai belépőjeggyel a kézben tébláboltak a pesti Puskás Stadion küzdőterén irdatlan mennyiségben fölállított székek között. Valamit nagyon kerestek. Kiderült, a helyüket. Nem találták azonban a jegyükön szereplő XIV. szektort, mert nem is volt ilyen. Az egyébként udvarias őrök csak széttárni tudták a karjukat, ami, valljuk be, nem hatott csillapítóan a hangulatra. A jogosan méltatlankodók között nem egy külföldi turista akadt. Kérdezgettem őket, azt mondták, az Expressz jegyirodában vásárolták a nem létező helyre szóló jegyeket.

Még szerencse, hogy jócskán maradt üres hely. Mire a koncert - jó félórával a meghirdetett időpont után - elkezdődött, mindenki leülhetett. Így sem lett telt ház még a küzdőtéren sem, a stadion oldalszektorai közül pedig jó, ha négy-ötben sűrűsödött a közönség. Domingo a magyar nyár legmelegebb napjának estéjét fogta ki, amikor, aki csak tehette, víz mellé rohant. A maestro bizonyára nem is az itteni szokások alapján döntött a koncert péntek esti időpontjáról, saját praktikus szempontjai vezethették. Lemezfelvételt jött készíteni Budapestre a Failoni Szimfonikus Zenekarral (karmester: Eugene Kohn), mert itt viszonylag olcsón jó minőségű munkára számíthat, és egyúttal fel is lépett az együttessel. Szombaton aztán átugrott Bécsbe is, az ottani operaházban vezényelni a Luxemburg grófját.

Azt eddig is tudtuk, hogy Domingo hatvannégy éves kora ellenére nagy invencióval és energiával szervezi életét, figyelme mindenre kiterjed. Jól választotta meg estjének vendégművészeit. Hiszen Rost Andrea és Miklósa Erika a hazai közönség régi és új kedvencei közé tartozik, a Zucchero művésznéven nálunk kevésbé, Európa szerte viszont jól ismert muzsikus-énekes felléptetése pedig kellemes desszertnek számított.

Ráadásul a maestro semmit sem bízott a véletlenre, a programot minden szempontból kiegyensúlyozottan állította össze. Volt benne Gounod, Massenet, de főként Verdi, no meg Wagner, de volt Lehár és Kálmán Imre is - és a Tonight erejéig csöppnyi Bernstein. Talán a hosszú várakozás miatt az est kicsit hűvösen indult, komolyabb tetszést először az ötödik számként fölcsendülő "Csengettyű"-ária aratott a Lakméból, amely Miklósa kristályszopránján szólalt meg. Domingót csak ezután kezdték bravózni, kivált, amikor Rost Andreával az Otellóból énekelt duettet.

A második rész aztán igazi esztrádestté vált, amelyből elmaradhatatlan volt a "kunszt", hogy "az opera királya" (Newsweek) magyarul is énekeljen. Ámbár csalódás érhette azokat, akik mindenáron az egyes hazai sajtóhírekben beharangozott Hazám, hazám-ot akarták hallani - bántóan provinciális egyébként, hogy megkívánjuk nagy művészektől, a kedvünkért törjék ki a nyelvüket a mi szavainkon -, csupán Kálmán Imrétől az Emlékszel még kezdetű sláger csendült fel magyarul Domingo és Rost elragadó vokális és fizikai ölelkezésével, amire persze tombolt a közönség. A hat ráadásszámot is beleértve végül mindenki megkaphatta, amire vágyott: a művészek a sikert, a közönség a slágereket, és a talán a pórul járt jegyvásárlók sem panaszkodhattak.