Szilárda

Rondó - énekegyüttesek vezetői válaszolnak I.

2005.08.01. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal énekegyüttesek vezetőit kérdeztük arról: A kórusmozgalmi eredetű hazai énekkari kultúrában mennyire találhatják meg a helyüket a nyugati típusú hazai énekegyüttesek, és mennyiben más a szakmai és közönség-elismertségük mint a hagyományos kórusoké? Az első részben Nagy Bernadett, Kalmanovits Zoltán és Mizsei Zoltán válaszait olvashatják.

Nagy Bernadett (Discantus Énekegyüttes)

Egyszerűbb a kérdés második felére válaszolni. A szakma számára nem kell bizonyítanunk, hogy a kis létszámú énekegyütteseknek van létjogosultsága a nagykórusok mellett, bár a kórusfesztiválokon, megemlékezéseken, állami ünnepeken az efféle énekegyüttesek részvétele ma még nem túl gyakori – ami sok mindennel magyarázható, ha el nem is fogadható. Szakmai körökben tehát elismertek a kamarakórusok, és reméljük, ma már a koncertlátogatók esetében sem kell azért küzdenünk, hogy elfogadtassuk a létünket, a „másságunkat”. Ami a hallgatóság véleményét illeti, azaz, hogy a közönség számára milyen élményt nyújt egy kamarakórus koncertje, azt soha nem fogjuk pontosan megtudni, hiszen ugyanaz a produkció minden egyes embernek mást jelent(het). De hát a célunk éppen ez: őszinte, szubjektív, egyedi, élményt adó gondolatok ébresztése – amelyek nem mérhetőek…

A nagykórusok és a kamarakórusok közötti összehasonlítás egyébként erősen megkérdőjelezhető, oly mértékben különbözik a kettő repertoárja, előadásbeli gesztusvilága, nem beszélve a teljesen eltérő színpadi jelenlétről. Mit értek ez alatt? Például azt, hogy a XXI. század vizualitáshoz szokott és szoktatott emberének egyáltalán nincs könnyű dolga, amikor „csak” a fülére kell hagyatkoznia egy énekegyüttes koncertjén. Egy ilyen előadáson ugyanis többnyire nem vezényel karnagyként senki, a közönség tagjai tehát nem látják összpontosulni egyetlen emberben mindazt az energiát, amit jó esetben a fülükkel „érezhetnek”. Ha éppen nem áramlik olyan erő az előadókból, amely leborít mindenkit a székéről, akkor a hallgatót nem segíti a karnagy mozdulataiba való kapaszkodás lehetősége, vagyis az izzadságcseppek és a teátrális mozdulatok hamis izgalma helyett végig kell mennie egy „vékony ösvényen” és a nem láthatót, a tisztán zenei élményt kell megtalálnia.

Érdemes még valamin elgondolkozni. Sokak számára a koncert programjától függetlenül vonzóbbá teheti a nagykórusok koncertjeit a hangerő. Természetes, hogy egy tizenkét tagú együttes (eltekintve a könnyűzenei koncerteket idéző, hangosítással megoldott igen ritka alkalmaktól) nem képes olyan „dübörgést” produkálni, mint egy nyolcvantagú kórus. Azt azonban fontos tudni és mindenkiben tudatosítani, hogy egy kis énekegyüttes is képes lehet ugyanolyan intenzitású, vagy akár nagyobb energiájú jelenlétre, mint a nagyobb kórusok. Abban pedig, azt hiszem, mindenki egyetért, hogy az előadóból sugárzó, hallgatónak átadott energia – ami végső soron a koncertek „értelmét” adja – nem decibel kérdése.

Kalmanovits Zoltán (Corvina Consort)

Véleményem szerint ez egy meglehetősen összetett téma, ezért szükségesnek érzem körbejárni a felvetett kérdéskört.

Már a középkorban megfigyelhető volt az az igény, hogy a magasabb szintű zenei szolgálatban képzett vegyenek részt. Elsősorban az egyház – mint az egyik legfőbb „megrendelő” – tartott fenn olyan énekes iskolákat (schola cantorum), amelyekben az énekes fiúkat már gyermekkorukban oktatták a zene elméletére és gyakorlatára. Az itt megszerzett tudásukat az egyház számon is kérte, hiszen taníttatásukért énekesi szolgálatukkal fizettek. A zenei „elit” több évszázadon keresztül ezekből az énekes fiúkból nőtt ki. Akik közülük nem az egyház keretein belül kamatoztatták tudásukat, világi méltóságok szolgálatába szegődtek, és tehetségük elismeréseként maguk is gyakran nemesi rangot nyertek. A kérdésben felvetett „nyugati típusú énekegyüttesek” elsősorban e hagyományból eredeztethetők. Nyugat-Európa több pontján évszázadok óta vannak intézmények, ahol töretlenül működik ez a hagyomány (elsősorban nagyhírű angliai példákat lehetne említeni).

Repertoárjuk liturgikus zenét tartalmazott, amely elsősorban – stíluskorszaktól függetlenül – a gregorián dallamkincsre mint zenei anyanyelvre épült. (Természetesen a népzenét is ide kell sorolnunk, és meg kell említenünk, hogy a gregoriánumot és a népzenét összehasonlító és rendszerező zenetudományban az elmúlt évtizedekben a magyar zenetudomány nagyjai óriási eredményeket értek, érnek el.) Mind egyházi, mind világi vonatkozásban fontos, hogy ezeknek a zeneműveknek, illetve előadásuknak funkciójuk volt. Vagy a liturgiához alkalmazkodtak, vagy a megrendelő világi méltóság elvárásaihoz; alkalmakra íródtak, amelyek általában egyszeriek és megismételhetetlenek voltak.

Sajnálatos történelmi tény, hogy a mai Magyarország területén ez a tradíció csak a török hódoltság idejéig fejlődött és működött. Természetesen voltak olyan világi és egyházi központok, ahol ezt az időszakot is átvészelte ez a hagyomány, mint Erdély és a Felvidék egyes helyszínei; ezek közül néhánynak a protestantizmus terjedése vetett véget a XVII-XVIII. században.

A kérdésben említett „kórusmozgalmi eredetű hazai énekkari kultúra” egy egészen más történelmi helyzetből indult ki. Hagyományának létrejöttét a XIX. századi polgárosodás, illetve a művészet és kultúra intézményrendszerének kialakulása befolyásolta. Abban az időben született, amikor az alkotó- és előadóművészet kettévált, amikor a polgári szervezetek, a városok tartották fenn a polgárság igényeit kielégítő kulturális intézményeket, s amikor sorra alakulnak a hivatásos, félig hivatásos és amatőr együttesek. Magyarországon Erkel Ferenc neve fémjelzi ezt a korszakot, aki többek között a Filharmóniai Társaság megalapítója, illetve olyan dalárdák létrehozója volt, amelyeket hallgatva az ifjú Kodály a kórusmozgalom vezéralakjává formálódott. Kodály ezt továbbgondolva mindenki számára elérhetővé téve a zenét; megismerve a paraszti kultúra hagyományait, annak mérhetetlen kincseire építve, népnevelő célzattal egy egész pedagógiai rendszert alakított ki, melynek egyik csúcsa a kórusmozgalom, az Éneklő Ifjúság. A Kodály-módszer világhírűvé tette a jelenlegi magyar zenepedagógiát, és ennek számos kórus élvezheti gyümölcsét.

Visszatérve a feltett kérdésre: a „nyugati típusú magyar énekegyüttesek” – véleményem szerint – még nem talál(hat)ták meg az őket megillető helyet a hazai koncertéletben. Az általuk képviselt hagyomány, zenei anyanyelv a több évtizedes, évszázados kihagyás után csak nagyon keveseknek jelenti azt, ami valójában. Ezen persze igyekszünk segíteni oly módon, hogy minden hangversenyünkön ismertetőszöveget vehet kezébe a közönség, két nyelven követheti végig az elhangzó műveket. A liturgia, a zenetörténet, az ünnepek és zenei formák megismerésével talán újra közel hozható ez a régebbi kor a ma rohanó emberéhez. Ennek pozitív hatását gyakran tapasztaljuk koncertjeink után a hallgatóság megnyilvánulásaiból.

A művek, amelyeket hangversenyeinken bemutatunk, legtöbbször a szakmai közönségnek is újdonságot jelentenek: igyekszünk kuriózumokat, ismeretlen remekműveket bemutatni, vagy méltatlanul feledésbe merült szerzők műveit előadni. Manapság kezd divatossá válni az a műsorszerkezet, amely a régi korok zenéjét párhuzamba állítja mai alkotásokkal, törekedve arra, hogy egy tartalmi- vagy zenei tematika összekapcsolja a műsor szerkezetét.

A „hagyományos kórusok” mögött sokkal nagyobb apparátus áll. Ha hivatásos együttesekről beszélünk, akkor teljes intézmények, koncertszervezők dolgoznak azon, hogy kellő számú látogató legyen, és a jegyek el legyenek adva. Ha az amatőr kórusmozgalom képviselőit nézzük, akkor – létszámukból is adódóan – sokkal több ismerős, rokon lehet kíváncsi egy-egy fellépésre, jelenlétükkel vagy egyéb módon támogatva a kórus további munkáját. Mindez a kis létszámú énekegyütteseknél korántsem ilyen egyszerű. Nagyon kevés együttes mondhatja el magáról, hogy rendszeres felkérést kap hazai koncertszervezőktől. Ha fenn akarja tartani magát, akkor csakis pályázatok és támogatási kérelmek útján tudja ezt megtenni. Szomorú, hány kiváló együttes szűnt meg a kellő támogatás hiánya miatt, és a jelenlegieknek is mennyire ettől függ a további működésük. (Arról nem is beszélve, milyen szomorú, hogy az előadóknak maguknak kell megteremteniük fellépéseik lehetőségét.) A koncertek sikerei, a külföldi felkérések, a kiadott lemezek nemzetközi visszhangja bizonyítéka egy együttes minőségének. Jó lenne, ha erről a kulturális élet más szereplői is értesülhetnének, és az együttesek a jövőben kamatoztatni tudnák e sikereiket.

Kívánom minden hasonló cipőben járó együttesnek, hogy ne adja fel, és folytassa tovább munkáját, hogy a közönség elismerése után egyszer majd a koncertszervezők és támogatók is felismerhessék tevékenységük minőségét, és levegyék a szervezés és finanszírozás terhét az előadók válláról, hogy még több energiával és kedvvel fordulhassanak a zene és a közönség felé!

Mizsei Zoltán (Voces Aequales)

A Voces Aequales szemszögéből nézve a kérdés önmagában is ellentmondást hordoz. Számunkra kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy nem a „hagyományos” kóruskultúrába fogunk betagozódni, hiszen a régi zene (s később a kortárs magyar vokális zene) iránt érzett vonzalmunk és kíváncsiságunk volt az, ami az énekegyüttes megalakításához vezetett. Érdemes azonban megállni egy pillanatra, mert nagyon fontos meghatározni, mit is nevezhetünk „hagyományos” kóruskultúrának.

A nálunk megszokott kórusideál a 19. századi romantika szülötte, ebből nőttek ki a 20. század eleji kórusmozgalmak, és a kapcsolódó repertoár is elsősorban e két évszázad termésére támaszkodik. Jóllehet, néhány régebbi stílusú mű is bekerült a magyar kórusok látókörébe (elég, ha csak a mindannyiunk által kötelező gyakorlatként teljesített, s bizony több generáció reneszánsz zenéről kialakított képét egyes-egyedül meghatározó Ezer év kórusa című gyűjteményre gondolunk), az európai reneszánsz vokális művészete a maga teljességében sohasem vált szerves részévé a „mozgalomnak”. Ami önmagában nem is baj, hiszen a 15-16. századi repertoár keletkezésének és előadásának körülményei teljesen eltérnek a romantikus kóruseszménytől, tekintettel arra, hogy azok elsősorban a középkori eredetű egyházi énekesiskola-rendszerhez, a liturgiában végzett rendszeres énekgyakorlathoz, s eredendően kisebb létszámú énekegyüttesekhez köthetők. Ily módon – véleményem szerint – helyesebb, ha két független kóruskultúráról beszélünk: mindkettőnek megvannak a maga jól kiforrott hagyományai és eredményei. A helyzet azonban itthon sajnos nem ilyen egyértelmű.

331fc8b3-1f02-4f72-b7d1-23c1ea217585

Míg az énekkari kultúrának lassan már száz éve folyamatosan jól működő, újabb és újabb támogatást elnyerő fórumai és központjai vannak, addig a régebbi hagyományokat felélesztő énekegyüttesek rendre saját erejükből kénytelenek létrehozni koncertjeiket, hanglemezeiket. Sajnos a hazai régizene szervezői, művelői és befogadói köreiben sem alakult még ki egységes „reneszánsz platform”, amely talán az eddiginél nagyobb ismertség és elismertség irányába mozdíthatná el a külön-külön fennmaradni próbáló együtteseket. Kívánom, hogy a most még csak a Fidelióban egymás mellé szerkesztett előadók mihamarabb a valóságban is egymás mellé állhassanak. Hisz a történelemórán már megtanultuk: a reneszánsz mesterek is csak céhekbe tömörülve tudták kivívni szakmájuk becsületét.