Szilárda

Rondó - énekegyüttesek vezetői válaszolnak II.

2005.08.01. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal énekegyüttesek vezetőit kérdeztük arról: A kórusmozgalmi eredetű hazai énekkari kultúrában mennyire találhatják meg a helyüket a nyugati típusú hazai énekegyüttesek, és mennyiben más a szakmai és közönség-elismertségük mint a hagyományos kórusoké? A második részben Mészáros Péter, Cser Ádám és Szilágyi Szilárd válaszait olvashatják.

Mészáros Péter (Arpa d’Or Énekegyüttes)

Számomra a kóruséneklés mindig is egyfajta közösségi élményt jelentett. Egyrészt mert több ember közös munkája, akarata van benne, másrészt mert ez a művészet – ahogyan talán az összes többi is – nem csak önmagában-önmagáért létezhet: az éneklés kommunikáció a hallgatóval, aki a „néma” befogadó, mi pedig a közvetítők, a „médium” vagyunk. Jóllehet a közönség – és most értsünk ezalatt laikusokat, szakmabelieket egyaránt – nem abszolút mércéje egy előadásnak, de jelenlétével vagy épp távollétével „szavaz”: elmondja véleményét, kifejezi igényeit. A fenti kérdés tehát megválaszolható az előadók és a befogadók közti viszony bemutatásával is. Mit vár a közönség, mit akar hallani? A nagy többség válasza egyszerű: amit idáig is hallott. A hagyományos hangverseny-repertoárban a szimfonikus zene dominál: „Mindegy, valami csim-bumm zenekaros zene legyen!” – fogalmazta meg elvárásait egy bölcsészhallgató ismerősöm. Ám ha már kórusról van szó, az énekeljen magyarul, és lehetőleg a zene is legyen „érthető” nyelven megfogalmazva.

Az énekegyüttesek azonban létszámuknál és hangzásuknál fogva egyáltalán nem tudnak megfelelni ezeknek az igényeknek, és itthon mindenfajta tradíció nélkül állnak. Kérdés, hogy meg kell-e, meg lehet-e honosítani ezt a műfajt… Létjogosultságunk talán épp abban áll, hogy nem valami/valaki ellen próbáljuk megfogalmazni magunkat, hanem az eddigiek kiegészítőjeként. Mit kell tehát tenni, hogy valódi, „élő” kommunikáció alakulhasson ki? Azt gondolom, úgy „kishercegesen”, lépésről-lépésre kerülhetünk csak közelebb azokhoz, akik még nem nyitottak e műfaj felé: megszólítással, a darabok, a nyelvezet megismertetésével – mindezt lehetőleg a legmagasabb szakmai színvonalon. Ehhez persze nem árt egy kis „hangosítás”, hogy a megszólítás eljuthasson a címzetthez. Ebben segíthet a tömegkommunikáció, még akkor is, ha ez a műfaj talán soha nem lesz a tömegeké. De a mostani konkrét cél mégis az, hogy minél több ember felé megtegyük a „szelídítés” első lépését…

Cser Ádám (Victoria Kamarakórus)

Sajnos Magyarországon a kóruskultúrának – tartozzon akármelyik típusba – nincsen igazi helye. Nem csoda, hogy a zenésztársadalom legnagyobb része egyszerűen nem hajlandó beülni egy kóruskoncertre, hiszen már akkor sem bírták elviselni a kórust, amikor konzis éveikben kötelező volt. Az ún. hagyományos énekkarok által hosszú éveken át gondosan összeválogatott, kb. százötven kórusműből álló repertoár iránt a magát szakmai közönségnek nevező réteg egy része elvesztette az érdeklődését. Hiába minden új próbálkozás, az „amatőr” jelző ott lebeg a fejünk felett. A hagyományos kórusok közönsége minden egyes koncerten ugyanaz, sőt, az elhangzó darabok is majdnem tökéletesen megegyeznek az előző koncert műsorával. Ráadásul a taps is éppen olyan hangos…

A Victoria Kamarakórus olyan emberekből állt össze, akik egymástól független énekkarokból jöttek, mégis fejből tudták a „repertoárt”. Új dolgokat akartunk, új kórushangzást és olyan műveket, amelyeket még sosem hallottunk. A probléma az, hogy saját tanáraink legtöbbje, akik névre szóló meghívót kaptak az elmúlt hét év közel százhúsz koncertjére, egyetlenegy koncertünket sem hallgatták meg, de azt mondják: „sokat hallottunk rólatok”… Talán ez lenne a szakmai elismertség?! Ennél sokkal fontosabb az a nehezen becsalogatott, fél-templomnyi ember, akik valóban meghallgatják, amit csinálunk és ismeretlenül is elmondják a véleményüket, sőt, az érzéseiket is. Fárasztó küzdelem a közönség gyarapítása. De azt hiszem, nem ez a legfontosabb, hanem egy új hangzáskép, a végeláthatatlan repertoár feltárása és megértése mindannak, ami az öt vonal mögött van. És ehhez elég harminc rokonlélek, akiknek mindezt átadhatjuk.

Szilágyi Szilárd (Banchieri Énekegyüttes)

Ami a kérdés első részét illeti: bár a hazai és a nyugati kóruskultúra közt látszólag számottevő az eltérés, mégsem teljesen idegen egymástól a kettő. Kodály elméleti munkáiban a hazai énekkari kultúra egyik lehetséges példájaként hivatkozott az angol kórusiskolák hagyományaira. A magyar énekkarok – ez manapság mindenképpen igaz – inkább a nyugati kóruskultúra hagyományait tartják szem előtt, mint a keletit. Ebben az értelemben tehát nem különösebben jelent gondot, hogy a tizenkét főnél kisebb létszámmal működő ún. énekegyüttesek helyet találjanak maguknak az itthoni énekkari kultúrában. A hazai énekegyüttesek többsége hangképzésben és hangzásképben egyébként is kötődik egy-egy iskolához. Ez nyugat-európai viszonylatban is jellemző, és hazai példák is igazolják a gyakorlatot.

A minél homogénebb hangzás elérésének feltétele – bár kivételek mindig akadnak –, hogy az énekegyüttesek tagjai egy iskolából kerüljenek ki, és a hangzásideáljuk is megegyezzen. Problémásabbnak mondható a reneszánsz korabeli hagyományokat felelevenítő férfi szopránok (kontratenorok) alkalmazása az énekegyüttesekben. A korábbi években még a Zeneakadémián sem volt ritka a gúnyos megjegyzés e különleges hangfaj hallatán. Magas szintű képzést e téren pedig csak Nyugat-Európában lehetett elsajátítani. Örvendetes, hogy néhány hazai énekegyüttes koncertekkel és mesterkurzusok szervezésével itthon is igyekezett népszerűsíteni ezt a fajta énektechnikát.

a9b0aa34-7afd-46ab-9def-eaf8d87b72ae

Ami a kérdés második részére vonatkozik, azt a következőkben tudnám összefoglalni. Mivel a hazai kóruskultúra korábban nem bővelkedett az ilyen típusú együttesekben, ezért– főként a közönség körében – mindenképpen szokatlannak tűnhet e csoportok hangzása. Ez még akkor is igaz, ha az előzőekben utaltam arra, hogy a hangzásideál sokszor kötődik egy adott iskolához, esetleg kórushoz, így végső soron rokon a nagyobb együttes megszólalásával. Ugyanakkor a kisebb csoportban való éneklés megköveteli az egyéni hang képzettségét, helyenként a szólisztikus megszólalást, és épp emiatt talán nagyobb a rangja, mint a nagy tömegben való éneklésnek. Ezzel együtt az egyéni felelősség is nagyobb, mint a nagy létszámú kórusoknál. Ha a kórus hibázik, akkor általában a kórusvezetőn verik el a port. Ha egy énekegyüttesben történik baki, ott általában jól hallható és azonnal észrevehető a felelős: nem feltétlenül a művészeti vezetőt fogják hibáztatni. Mind a szakmának, mind pedig a közönségnek nagyobbak az elvárásai egy énekegyüttes esetében. A nagyobb elvárás optimális esetben magasabb szintű munkát is eredményez. Ezt támasztja alá az is, hogy a tapasztalatok szerint a nemzetközi kórusversenyek kategóriái közül általában az énekegyüttesek versenyén születnek a legmagasabb pontszámok. Mindezek ellenére a hazai gyakorlatban még mindig nincsenek igazán értékükön kezelve ezek az énekes formációk, bár a tendenciák bíztatóak e téren.