Pandora, Gabriella

Csárdáskirálynő szűken mért meglepetésekkel

2005.08.02. 00:00

Programkereső

Komoly várakozás előzte meg az elmúlt hétvégén három alkalommal a szegedi Dóm téren játszott Alföldi Róbert által rendezett Csárdáskirálynőt. Az előzetes ígéretekben jelzett látványos revüelemekben bővelkedő tekintélyes költségvetésű előadás inkább megmaradt könnyed nyári szórakozásnak, mint a mű ma érvényes, elemző feldolgozásának.

A beigért repülőgép rögtön az előadás elején szállt el a négyezer fős publikum előtt. Arról is volt szó, hogy szór majd valamit a nézők közé, hozzám mindenesetre semmilyen égből pottyant meglepetés nem jutott el. Szerencsére a produkcióban azért akadt néhány örömteli meglepő pillanat, igaz ezek időtartama valóban csak pillanatokban mérhető. Meglepő és fanyar momentum volt példul amikor Stohl András Bóni grófként kiszabadult a "jányok, angyalok" gyűrűjéből és kiszólt az egyik, a nézők soraiban ülő hölgynek, hogy várja meg az előadás előtt. Több alkalommal főként a koreográfia és egy-egy jól sikerült jópofa rendezői ötlet segítségével sikerült lefosztani a dalokról a sok hakniban rárakódott negédes mázat. Összességében viszont a rendezés adós maradt egy következetesen elemző, ma érvényes feldolgozással. Emlékezetes például Mohácsi János a kilencvenes évek eleji kaposvári rendezése, ahol az operett társadalmi miliójének mélyrétegeivel is megismertette a közönséget. Alföldi annyit megtett ugyan, hogy igyekezett találékony, groteszk, színészbarát ötletekkel feldobni az előadást, de a történet keserűségét és drámaiságát csak néhol sikerült megmutatnia. Az egykori sanzonettből lett grófnő Cecília (Hernádi Judit) rendhagyó módon, drámaian énekelte ugyan a Hajmási Pétert, de ez nem szervesült az alakítás egészébe. A Miskát megformáló Bodrogi Gyula viszont az előadás legjobbjaként végig hitelesen, ironiával teli életbölcseséggel ruházta fel a figurát. Nála érthető volt, miért akarta otthagyni a hercegi kastélyt és miért kívánkozott vissza az orfeumba. A produkció legvirgoncabbja Stohl András volt, aki önfeledten sokat magára vállalva komédiázott, kár hogy kollégái néha egy kicsit magára hagyták. Nagyon szembeötlő volt a színészek játékstílusának különbözősége. A Szilviát megformáló Rálik Szilvia és az Edvint játszó Nyári Zoltán az operettek többségében megszokott teátrálisabb gesztusokat alkalmazott, míg Bodroginak vagy a Kerekes Ferkót alakító Gálffi Lászlónak nem volt szüksége ilyen "pótmegoldásokra".

A színpadra ültetett szegedi szimfonikusok Silló István vezényletével megbízhatóan muzsikáltak.

Ötletesek voltak Gyarmathy Ágnes jelmezei, főként az első, az orfeumban játszódó és a harmadik felvonásban megjelenített vízparti jelenetben sikerült színes kavalkádot varázsolnia a színpadra. Menczel Róbert frappáns díszletei zökkenőmentesen biztosították a második és harmadik felvonás közti gyors változást. Tetszett Király Attila gyakran a groteszk irányába elhajló koreográfiája. Sajnálatos viszont, hogy a látványos külsőségeknek szánt röpke tüzijáték, a fényorgona és a játék végén a színpad egyrészét elárasztó vízesés öncélú fölösleges akcónak tünt. Érdemes külön szót ejteni a vízparti jelenetben szerepet kapó a színpad előterében elhelyezett medencéről. Jópofa dolog volt, hogy amikor felvonult a vidám úszóruhába bújtatott tánckar, mindenki azt várta, hogy beleugranak a medencébe, de először csak a lábmosóba "lubickoltak". Aztán néhány színésznek a derékig érő nagymedencéből is kijutott. Szilviát megszemélhettük egy merészen erotikus fürdőruhában is. Sőt Hajmási Péter és Hajmási Pál is nagybőgő helyett a vízbe ugrott be. Összességében mégis a medence is "üres" látványosság maradt, bár az egyébként jól szórakozó nézők egyrésze joggal irigyelte a művészeket, akik a fülledt éjszakában lgalább egy kicsit lehűthették magukat.