Valér

Beleválasztottam...

2005.08.13. 00:00

Programkereső

...ahogy mondani szokás ugyebár. A XVI. Esztergomi Nemzetközi Gitárfesztivál programját böngészve olyan koncertet kerestem, amely a megszokott program mellett újszerű, izgalmas kortárs darabokat is tartalmazott, így akadt meg a szemem a görög Jorgos Panetsos műsorán. Újdonságokra nyitott fülem azonban az augusztus 10-i hangverseny után úgy lekonyult, akár Micimackó örökkön szomorú, maslis farkú barátjáé.
db6d2a8a-a1b3-4bc6-aa07-b067d2c09ad7

Rögtön a Leo Brouwer (*1939) darabját kezdő fortissimo, disszonáns akkordokra összeborzongtak az előttem ülő helyi nénik, ami persze önmagában nem jelent semmit. Tény azonban, hogy az ilyesfajta zenék első meghallgatásához jó segítőtárs lenne egy „műtérkép”, e nélkül ugyanis csak vaktában tapogatózik a hallgatóság. Persze, mondják, ha a zene nem beszél önmagáért, akkor bármit összeírogathatnak róla a műismertetőben. Véleményem szerint azonban számos olyan darab van, ami nem fedi fel magát elsőre, és koncerten is legfeljebb egyszer hallhatjuk.

Ikis Theodorakis (*1923) szerzeményének kezdete és vége olyan volt, mint egy kétfajta textilből, gyapjúból és viszkózból összevarrt patch-work. Csak mosógépbe ne kerüljön! Klasszikus összhangzattani alapokon nyugvó részek váltakoztak benne kusza akkordokkal, s ehhez kapcsolódott a rapszodikus középrész. Az időközben elhangolódott hangszer felső húrja néha kiszólt a mélyebb húrok gyengéden egybesimuló hangzásából. Az oldások rendre annyival halkabbak voltak a megelőző disszonanciánál, hogy az akkordok között elveszett a kapcsolat.

A hangolás után Filimon Ginalis (*1959) Random Walk című darabja következett, amelyet a szerző Jorgos Panetsos-nak ajánlott, ezt az eredeti műsortól eltérően Carlo Domeniconi (*1947) Szvitje (op.19) követte. A négy tételes darab fináléjának halk, repetitív zizegése fölött egyszerű dallam bontakozott ki: a két hangszín elkülönítése és az egyenletes lüktetés okozta monoton zakatolás jól esett a fülnek – akár a gyönyörű, új vonatoké Esztergom és Budapest között.

Jószerével azonban ez volt az egyetlen mű, melyben a ritmustartás szép erénye jellemezte az előadót. A zenei csúcspontok sokszor azért érték a hallgatóságot váratlanul, mert sem dinamikai felépítés, sem fokozatos ritmikai kiszélesedés nem előzte meg őket: a csapongó, szélsőséges, koordinálatlan ritmuskezelésnek egyszerűen nem volt iránya. Az embernek az volt az érzése, hogy a technika, a „gépkezelés” határozza meg a zene menetét, nem pedig fordítva.

Ezek után nem én voltam az egyetlen, aki ki volt szomjazva Bachra, a szóló hegedűre írott a-moll szonáta (BWV 1003) gitár-átiratára. A négy tétel közül az Andante volt a legmeggyőzőbb: jól érvényesült benne a gitár simulékony, a hegedűénél visszahúzódóbb természete. Az alsó szólam repetált hangjai puhán kísérték a vezető dallamot. A fúgából viszont hiányzott az erő és a precizitás. Jorgos Panetsos a koncert végén aztán szomorkás hangulatú, esőt idéző görög népdalokat játszott ráadásként.

A hangversenynek ez a része végül is jól sikerült, hiszen a koncert alatt kiadós eső esett, ami elverte a port és lehűtötte a levegőt. A kedélyünket már nem kellett.

(Jorgos Panetsos gitárkoncertje az esztergomi Régi Vármegyeházán - Szendrey-Karper László Nemzetközi Gitárfesztivál, 2005. augusztus 10. Leo Brouwer: Canticum, Ikis Theodorakis: Epitafios, Filimon Ginalis: Random Walk, Carlo Domeniconi: Szvit (op. 19), J. S. Bach: a-moll szonáta BWV 1003)