Valér

Sergiu Celibidache

2005.08.15. 00:00

Programkereső

Kilenc éve hunyt el a 20. század egyik legjelentősebb karmestere, a román Sergiu Celibidache. Szuggesztív előadói stílusa, lassú tempói és elbűvölő személyisége a legnagyobb karmesteregyéniségek egyikévé avatják. Kevés felvételt készített, hitt abban, hogy a zene lényegéhez tartozik a megismételhetetlenség. Kedvelt hasonlata volt, hogy felvételt hallgatni olyan, mintha valaki Brigitte Bardot fotójával bújna ágyba.

Celibidache 1912. június 28-án született a romániai Roman városában. Négy éves korában kezdett zongorázni, majd zenei tanulmányai mellett filozófiát és matematikát tanult Bukarestben. 1935-ben Nyugat-Európába költözött, először Párizsba, majd onnan Berlinbe. Beiratkozott a Friedrich Wilhelm Egyetemre, ahol zeneszerzést tanult Heinz Tiessentől, karmesterséget Walter Gmeindl-től, bejárt Eduard Spranger és Nicolai Hartmann filozófia kurzusaira, illetve Arnold Schering és Georg Schünemann zenetudományi szemináriumaira. Doktori disszertációját 1939-ben védte meg, címe: Formaképző elemek Josquin des Prés zeneszerzéstechnikájában (Formbildende Elemente in der Kompositionstechnik Josquins des Prés). A háború előtti utolsó évben ismerkedett Mönch Martin Steinke (Dao Jun) buddhista szerzetessel, aki bevezette a zen-buddhizmus gondolatvilágába.

1945-ben megnyerte a Berlini Rádió Zenekarának karmesterversenyét, noha soha korábban nem vezényelt szimfonikus zenekart. Első koncertjén Rossini Sevillai borbély című operájának nyitányát, Weber Fagottversenyét (op.75) és Dvorák 9. szimfóniáját vezényelte 1945. augusztus 8-án a Berlini Filharmonikus Zenekar élén. 1946-ban kinevezték a zenekar vezető karmesterévé, a következő tíz év során négyszáztizennégy koncertet vezényelt az együttes élén. Ugyancsak 1946-ban ismerkedett meg a rá nagy hatást gyakorló Wilhelm Furtwänglerrel, ekkor született első lemezfelvétele (Bruckner: 7. szimfónia), és ekkor kezdett tanítani a Berlini Nemzetközi Zenei Intézetben. Tevékenyen részt vesz a nácitlanítási eljárásban Wilhelm Furtwänglert védve, 1948-ban pedig Furtwänglerrel közösen vezette a Berlini Filharmonikusok háború utáni első külföldi turnéját Londonba. 1952-ben Furtwängler visszakapta a zenekar vezető karmesteri posztját, Celibidache pedig a következő évtizedben szabadúszó karmesterként olasz, francia, osztrák zenekarokat vezényelt, illetve Dél-Amerikában turnézott. Díjak és elismerések sorát kapta kritikusoktól, intézményektől és állami vezetőktől, s fellépett a világ szinte valamennyi jelentős zenekarának élén.

07363078-6dea-4248-81b5-dae849e7d812

1979-ban vezényelte először a Müncheni Filharmonikus Zenekart, melynek vezető karmesterévé választották még abban az évben. Haláláig nem dirigált más zenekart, bár München önkormányzatával komoly vitái voltak, s 1984-ben kis híján lemondott. Élete utolsó évtizedében a legjelentősebb karmesterek egyikeként tartották számon, a Müncheni Zenekar élén a világ minden táját bejárta. Nyolcvanegy éves korában a Zene fenomenológiája címen még előadássorozatot tartott Münchenben, élete utolsó koncertjét 1996. június 4-én vezényelte (Schubert: Rosamunde-nyitány, Mozart: d-moll zongoraverseny, K 466 (Dan Grigoréval), Beethoven: 2. szimfónia). Két és fél hónappal később, augusztus 15-én, szülővárosában hunyt el.

Celibidache nemcsak különleges vezénylési stílusával és hallatlan előadói szuggesztivitásával írta be magát a klasszikus zene történetébe, hanem a 20. század egyik legjelentősebb karmester-tanáraként is. A mesterkurzusain résztvevő karmesterek elmondásuk szerint többet tanultak pusztán abból, ha egy órán keresztül nézhették vezénylését, mint fél év alatt a zeneakadémiai kurzusokon. Celibidache – különösen utolsó éveiben – híressé vált különleges, általában a szokottnál lassabb tempóiról. Mint többször is elmondta, a zenei anyag komplexitásától függően kell megválasztani a helyes tempót, s a legfontosabb a zenei összefüggések kibontása, ami bizonyos esetekben csak lassú tempó esetén lehetséges. Celibidache – amikor csak tehette – elzárkózott a lemezfelvétel elől. Azt tartotta, hogy a koncertélmény lényegéhez tartozik a megismételhetetlenség, egy felvétel tehát éppen a lényegétől fosztja meg az interpretációt. Kedvelt hasonlata volt, hogy felvételt hallgatni olyan, mintha valaki Brigitte Bardot fotójával bújna ágyba.