Pandora, Gabriella

A középszerűség nosztalgiája

2005.08.22. 00:00

Programkereső

A Harmonia Mundi nemrégiben Hermann Scherchen dirigálásával egy 1965-ös párizsi koncert felvételével gazdagította Mahler V. szimfóniájának amúgy is tekintélyes méretűre duzzadt diszkográfiáját. Pocsék lemez volt. Akkor azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. Bernard Haitink, úgy tűnik, legújabb lemezén Scherchen dicstelen babérjaira tör.
1c7a3c71-9a54-4da3-b761-89c0cffc0403

Már az 1965-ös, a Scherzo tételt ért durva vágásokkal csonkított verzió is úgyszólván horrorisztikus volt. Nem is csak a felesleges és otromba rövidítések miatt, inkább a mutatott művészi teljesítmény nyomán e lemez rávilágított arra, hogy Franciaországban a Mahler-játszás finoman szólva nem volt a helyzet magaslatán akkoriban. Mára már e tekintetben is javult ugyan a helyzet, de a hiányok még mindig tapinthatók, sőt – s erre ez a Naive-kiadvány is jó példa – sokszor nagyon is szembeszökők. Sokan mondják: aki jó Mahlert akar hallani, kerülje el Berlioz és Debussy hazáját! Nem nehéz persze rámutatni az okokra: a némettől és a brittől is jócskán elmaradó szimfonikus zenekari kultúra, a sokszor fásultan és unalmasan, máskor fegyelmezetlenül játszó francia zenekarok a kerékkötői annak, hogy Franciaországban a Mahler-szimfóniák interpretációja „lábra tudjon kapni”. Márpedig az osztrák szerző kompozícióinak előadásához jól képzett, fegyelmezett és kitartóan dolgozó zenészekre, első rangú, professzionális együttesre van szükség. Túl a néha pokolian nehéz és áttekinthetetlenül szövevényes partitúrán és az egyes művek hosszából és bonyolultságából eredő nehézségeken, meggyőződésem, hogy Mahler művei e tekintetben igen sérülékenyek, és messze nem olyan zseniális darabok, hogy elbírnák a középszerű előadást. Ahhoz, hogy ez a zene valóban hatni tudjon, átgondolt, érett koncepcióra és profi kivitelezésre van szükség. Ha ez hiányzik, az eredmény több mint csalódást keltő.

Néhány hete a magyar közönség testközelből is figyelhette a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarát, amint inkább közepesen, mint jól muzsikált Myung-Whun Chung keze alatt Gustav Mahler VIII. szimfóniájában. A kritikák is inkább visszafogottak, mint lelkesek voltak a koncert nyomán. Persze, amilyen ritka dolog Magyarországon az Ezrek szimfóniájának előadása, inkább lelkesedni volna okunk, nem fanyalogni, mindazonáltal kár lenne a jól hallható hibákat említés nélkül hagyni. De legalább kaphattunk valamiféle képet egy francia zenekar Mahler-felfogásáról.

De a lemez, az más. Lemezen még a VIII. szimfóniából is számos, színvonalában is egészen különböző felvétel kapható, kielégítő a választék. Éppen ezért lehet jogos a felvetés, miszerint olyan Mahler-koncertek, amelyek semmit sem tudtak hozzátenni a mű előadástörténetéhez, miért kapnak helyet olyan patinás cégek katalógusában, mint a Harmonia Mundi vagy a Naive. A cisz-moll szimfónia 2004 nyarán rögzített párizsi előadása ugyanis olyannyira képtelen még csak megközelíteni is a korábbi, magasan jegyzett lemezfelvételeket, Barbirolliét, Abbadóét, Mehtáét, hogy azokkal még csak egy napon említeni is megmosolyogtató volna. Érthetetlen, hogy az efféle, meggyőződésem szerint teljesen hibás elképzelést hordozó előadások miként jelenhetnek meg. Inkább a felejtés jótékony homálya kellene borítsa őket, semmint hogy az öröklétet biztosítandó hanghordozóra kerüljenek.

Néhány éve a lemezipar válságának leglátványosabb tüneteként Haitink – több más, a közelmúltban folyamatosan foglalkoztatott dirigenssel egyetemben – megválni kényszerült korábban jól menő kiadójától. Helyesebben: kiadója vált meg tőle és néhány nem kevésbé tehetséges pályatársától. Míg a 80-as években és a 90-es évek elején a belga karmester folyamatosan dolgozhatott a Philipsnél, a Deccánál és rendszeresen az EMI-nál is, az 1990-es évtized második felére megszűnt ez a kiváltság. Ezt követően már csak kisebb kiadóknál, többnyire élő felvételek megjelentetésére nyílt lehetősége, s azok, akik továbbra is érdeklődnek Haitink mester művészete iránt, és rajta tartják az ujjukat a lemezpiac érverésén, ma is könnyen rábukkannak a lemezeire. A Londoni Szimfonikus Zenekar, a Concertgebouw Zenekar, valamint a Francia Rádió kiadványai ma is rendszeresen adnak hírt Haitink aktuális munkáiról, köztük egy teljes Brahms-szimfónia ciklusról a londoniakkal (LSO Live), valamint Bruckner, Debussy és Mahler-felvételek publikálásáról a Holland, illetve a Francia Nemzeti Zenekar élén a Naive kiadó és a Radio France együttműködésének keretében.

Bernard Haitinknak óriási tapasztalata van Mahler műveit illetően. Már meglehetősen korán, a 60-as, 70-es években módja nyílt rá, hogy egy teljes Mahler-szimfónia ciklust rögzítsen a Philipsnél a Concertgebouw zenekarával, amelyet akkor – a kor viszonyait tekintve teljes joggal – hangos siker követett. Haitink vélhetően nem volt elégedett ezzel a sorozattal, mert jó néhány évvel később újabb nagyszabású vállalkozásba kezdett: ezúttal a Berlini Filharmonikusok élén fogott hozzá egy új Mahler-ciklus rögzítéséhez, előbb 1986-ban, élőben az amszterdami, 1988-ban pedig stúdióban a berlini együttessel rögzítette az V. szimfóniát. 2004-ben élőben, a Francia Nemzeti Zenekar élén „futott neki” ismét a műnek, ezúttal nem a megszokott változatot rögzítve (legszerencsésebb választás véleményem szerint az 1964-ben készült kritikai kiadás), hanem az 1904-es kölni verzió kottáját követve, talán az évforduló miatt. Beszédes azonban, hogy a tizennyolc év különbséggel rögzített amszterdami és berlini bejátszás játékideje között közel nyolc perc a különbség a későbbi javára, ami nem kevés. A legújabb lemez nagyjából ugyanennyi, hetvennyolc perces időtartammal bír. Különösen érdekes az összevetés a Scherzo tétel tekintetében: 1970-ben 18’00’’, 1988-ban 19’17’’, 2004-ben 21’14’’-re volt szükség az eljátszásához. Az Adagietto tételnél pedig az ’88-ashoz képest 2004-ben több mint három és fél perccel kevesebbre; miközben a mű játékideje általában 68-70 perc – Barbirollinál 74’. Ezek a számok és a többi, időre vonatkozó adatok, ha önmagukban nem is érdekesek, összehasonlításban az általam ismert leghosszabb V. szimfóniaként rajzolják ki a 2004-es verziót.

A probléma itt kezdődik. Haitink ugyanis teljesen önkényes tempókat vesz. A szokatlanul lassú tempókkal persze még nem lenne baj, de a produkció kifejezetten vontatott, könnyen unalomba fullad, az együttes így is alig képes egy-egy líraibb részt szépen eljátszani. Nem szélsőségesen szubjektív, inkább csak bosszantóan eredetieskedő, lomha és körülményes ez a produkció. Az ilyen előadásokat hallva a legnehezebb megvédeni Mahlert a néha kevéssé megalapozott vádaktól, miszerint zenéje pöffeszkedő, giccses és túlhabzó. Az vagy sem, Haitink produkciója tökéletesen alkalmatlan arra, hogy e feltevésekkel érdemben szembeszálljon. Az előadás ritmikája rendre felborul, a zenekari játék feltűnően „ernyedt”, helyenként kimondottan lapos, híján van minden dinamikai fegyelemnek. Ha a folyton bizonytalankodó rézfúvósállásokat el is nézzük, a vonósok az esetek többségében minden koncentráció és elképzelés nélkül, érzésem szerint kedvetlenül zenélnek, helyenként ijesztő pontatlanságokat produkálva. Gesztusaik inkább esetlegesek, cseppet sem ihletettek. Haitink pedig mintha szándékosan a szerzői utasítások ellen dolgozna. Az első tételnél az szerepel: „Streng”. Az előadás minden, csak nem „szigorú”, inkább öncélú, széteső és rapszodikus. A másodiknál: „Stürmisch bewegt, mit grösster Vehemenz”. Ez pedig a legkevésbé sem lett „viharos”, még annyira se „heves”. A Scherzónál: „Kraeftig, nicht zu schnell”. Ez a tétel cseppet sem lett „erős”, viszont tényleg „nem túl gyors”, hanem kínosan lassú és unalmas. Az Adagiettonál „Sehr langsam” szerepel: itt nyoma sincs az eddig kárhoztatott lassúságnak. Haitink előadása mintha valamiféle paródia lenne, Mahler minden „gyengéjét” a kirakatba állítja: fojtóan szentimentális, és ami még bosszantóbb, néhol érthetetlenül patetikus és dagályos. Mahler zenéjétől nem idegenek ezek a fogalmak, minthogy alapvetően a századforduló eklektikus esztétikájától sem. A 21. századtól viszont egyelőre nagyon is. Márpedig ha van par excellence századfordulós mű, akkor Mahler V. szimfóniája kétségkívül az (szerzője 1901 és 1902 nyarán komponálta.)

Haitink értelmezése azonban nem borzongat, nem döbbent meg, egyáltalán nem csinál semmit. Inkább csak valami kibírhatatlan nosztalgikus pátosz lebeg ezen előadás felett. Sehol a jól ismert mahleri irónia, a démoni vadság, a lemondás fájdalma, a banalitásig fokozott álmodozó hangvétel vagy az egzisztenciális szorongás kifejezése, csak valami cammogó melankólia. S ha ez hiányzik, kijelenthető, a darab nincs eljátszva. Vagy ha mégis, rosszul. A sodró lendületű gyors tételek helyett itt egy sápatag zenei folyam vánszorog. Az amúgy megindító gyászinduló legfeljebb egy asztalról leszédülő vajaskenyeret tudna méltóképpen elbúcsúztatni. Amit Haitink csinál, semmiképpen sem nevezhető valamiféle „egyéni látásmód” megvalósításnak, sokkal inkább – már bocsánat – zenei impotenciának. A felvétel méltatlan nemcsak a Mahler-játszás legjobb 20. századi hagyományihoz, Bruno Walterhez, Jascha Horensteinhez, Solti Györgyhöz, Bernsteinhez, Kubelikhez, Barbirollihoz, de talán magához Haitinkhoz is.

Annál is inkább sajnálhatjuk a dolgot, mert ez a teljesen érdektelen lemez szép köntösben jelent meg (bár ha főbe lőnek se tudom, mit ábrázol a borítókép), a produkció kiváló hangminőségben szólal meg. A hangzás szép, tiszta és kiegyenlített, a Théatre des Champs-Élysées akusztikája teljesen megfelel a mű támasztotta követelményeknek. A „élő felvétel” kitétel pedig nem lehet mentség semmire, hiszen Abbado és Rattle is rögzítették élőben a művet. És micsoda különbség! A Francia Nemzeti Zenekar pedig hallhatóan nincs azon a szinten, karmesteri koncepciótól függetlenül, hogy ilyen darabokat játsszon, ezért talán nem kéne erőltetni. Ráadásul megjelentetni sem lett volna kötelező. Ennek a cd-nek speciel nem lett volna szabad napvilágot látni.

(Gustav Mahler: V. szimfónia; Orchestre National de France; vez.: Bernard Haitink; Naive-Radio France 2005; V 5026)